Arcok a sivatagban 2.

A Karácsony Dubajban folytatásaként egy újabb cikk Adali tollából, amelyben ismét nem a csillogó arab világ, hanem annak árnyoldalai kapnak főszerepet. Kik azok és hogyan élik mindennapjaikat azok a harmadik világbeli emberek, akik kiszolgálják a tehetős polgárokat? Íme Dubaj, és ami mögötte van:

0
450
Arcok a sivatagban 2.

Amikor befejezem a munkát a helyi nemzetközi magániskolában, elindulok haza. Ez általában délután öt és hat óra tájékában történik. Nagy itt is a nyomás, a verseny, a stressz, de erről majd egy következő részben írnék. Indulok haza. Sietek. Megnézem az okostelefonomat, hogy Maria, a maid, azaz szolgáló – akit én inkább házvezetőnőnek szeretek nevezni, de ettől függetlenül az útlevelébe pecsételt vízumon az a szó szerepel, hogy ’szolga’ – írt-e valamit, amit vennem kell a boltban?

Maria ekkorra már elsétált, és felvette a fiúkat az iskolából, hazarollereztek vagy bicikliztek, és remélhetőleg adott nekik valamiféle uzsonnát, ami nem édesség, hanem egészséges gyümölcs, sajt vagy szárított magvas falatok. Utána indulnak a játszótérre. Szeptember végétől május végéig. Az év fennmaradó részében ez nem lehetséges. Árnyékban 40 fok van, napon inkább 47. Most tél van Dubajban. Napközben kellemes, 23-25 fokos a hőmérséklet, éjjelre lehűl akár 12 fokig is.

Arcok a sivatagban 2.Belépek a kis bevásárlóközpontba. Összeszedem a vásárfiát, és sétálok a pénztárhoz. Gondolataimba mélyedve hirtelen felriadok, és visszafordulok a sorból. Elfelejtettem valamit! Sietve közelítek az üdítőitalos pulthoz, és kiveszek egy kétliteres Fantát. Aztán még visszamegyek a gyümölcsökhöz, és kiválasztok négy banánt is. A pénztárnál külön szatyorba kérem pakolni a fentieket.

Dubajban bepakolnak neked. A kisujjadat sem kell megmozdítanod.

A bankkártyát csak odanyújtom, elveszik, aztán ennyi. Bocsánat, a PIN kódot elfelejtettem. Azt azért még be kell pötyögni, tehát mégsem igaz, hogy a kisujjadat se kell mozdítani.

Az iskolától és a mellette lévő kisebb bevásárlóközponttól pontosan négyperces autóútra lakunk. Kocsira a fentebb említett nyári hónapok miatt van szükség. A lakónegyed három éve épült. Akkor kezdték építeni a semmiből, a sivatagi homokba. Egy kis körutat kell elképzelni, amiből leágazik egy-egy négy párhuzamos utcából álló lakónegyed, melynek mindegyike egy fantázianévvel bír. Paloma, Melissa, Raya, Sunita, és így tovább. Mindegyikhez építettek úszómedencét, tenisz- vagy kosárlabdapályát és játszóteret. Az ott lakóknak és vendégeiknek a fentiek használata ingyenes.

Arcok a sivatagban 2.

A mi lakónegyekédünk volt az egyik első a sorban. Ám a kiskörúton, az iskola és a bevásárlócentrum felé haladva, építenek még egy újabb villanegyedet. Sajnos ahogy építik, az építőanyagot, betont, homokot, szerszámokat és miegymást a helyszínre szállító teherautók nyomot hagynak a már működő úton. Egy olyan ország, ami sivatagba épült, nagyon poros. A teherautók kereke vastagon poros. Nyomot hagynak a főúton. Nem kell széles utat elképzelni: egy kétszer kétsávos útról van szó, melyen 40km/órás a sebességkorlátozás, mert ugye hát lakóövezet.

És ennek az új, Lilianának nevezendő lakónegyednek a bevezető útjánál dolgozik két férfi. Sepregetnek. Az út koszos, poros, és ezt Dubai nem engedheti meg.

Itt mindennek csillognia kell. A tisztaságnak világítania kell.

A két férfi dolgozik. Sepregetnek. Kortalanok. A sivatag, a homok, a hőség  bekormozta az arcukat. Tavaly Ramadán idején kezdték építeni a Lilianát, mikor figyelmes lettem rájuk. Akkor böjt van. Illetlen és tilos enni és inni is közterületen. A két férfi dolgozott egész nap. Sepregettek. Étlen, szomjan.

Egészen a mai napig sepregetnek. Minden nap. Kivéve pénteken. Pénteken szabadnapjuk van. Munkásszálláson laknak. Tudom, mert jön értük a fehér kisbusz, mely legalább még 15 hasonló munkást visz oda, ami nekik itt az otthon. Valahová a sivatagba mennek. Ha fújja a szél a homokot, szinte fél perc után eltűnik a busz a porban, ahogy követem a szememmel. Valahová, ahol ha szerencséjük van, kapnak egy kemény ágyat, amit megoszthatnak egy éjszaka dolgozó munkástársukkal. Ha szerencséjük van, működik a főzőlap a közös konyhában. Ha szerencséjük van, a légkondit is bekapcsolják nekik, akár egy órára is…

Arcok a sivatagban 2.Sokáig nem vettem róluk tudomást. Aztán nem bírtam rájuk nézni sem. Nem tudtam a szemükbe nézni. Szégyenkeztem. Szégyelltem magam. Hogy miért, azt nehéz szavakba önteni. Talán mert én is része vagyok ennek a világnak? Végtelen keserűség szárította ki a lelkemet, mikor belegondoltam az életükbe. Amit nyilván én is csak találgatok. Aztán már csak egy fájdalmas sajnálatot éreztem. Honnan jöttek? Mikor mennek haza a szeretteikhez? Látják-e még őket valaha? Tudják-e, hogy élnek vagy halnak?

Ma, mire odaértem, már letették a seprűjüket. A nap egy izzó, arany gömb volt a távolban mögöttük. Beletörődve ültek az út szélén. Illetve guggoltak. Minden munkás guggol. Úgy kényelmes nekik. A munkásbuszt várták. Lassítottam. Felnéztek és integettek. Már ismerik az autómat. Megálltam, letekertem az ablakot és kinyújtottam nekik a banánokat és az üdítőt. Bólintottak, és mintha megcsillant volna a szemükben valami.

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.