Arcok a sivatagban – Karácsony Dubajban

Közeleg a Karácsony. Mindenki vásárol. Mindenhol mások a szokások. Még egy országon belül is sokféleképp ünnepelnek a családok. Hát még ha egy muzulmán országról van szó! Érdekes világba csöppenhetünk be Dubajban élő szerzőnk, Adali jóvoltából.

0
384
Arcok a sivatagban – Karácsony Dubajban
Már a sivatagban is érezni a Karácsony illatát. Ez egy muzulmán ország. Szabad és nyitott. Szabadabb és nyitottabb, mint a többi a térségben. A szél homokot hoz meg benzingőzt, de a boltokba már beszivárgott a keresztény ünnep szelleme és muzsikája, az egyre növekvő nyugat európai, orosz, ausztrál és amerikai vendégsereg és családjai letelepedésével. Nyitott, szabad ország… – vagyis ezt hirdetik –  valójában vegyes érzelmű és kusza.

A hatalmas bevásárlóközpontokban nagy, piros, zöld és fehérarany színekben pompázó standok hirdetik, hogy itt az idő elkezdeni a vásárlást, éljen a karácsony, érezd magad otthon vendég, vegyél egy szikrázó, műhóval meghintett rénszarvast, hisz kint is egyre hűsebb a levegő… és látom a fiatalasszonyokat lefátyolozva, kényelmesen, többedmagukkal rójják a plázákat, kávézóban üldögélnek órákon át. Finom arab kávét isznak, drága süteménnyel. Nincsenek férjnél. Nincs dolguk, nincs gondjuk.

Azután ott vannak a családok. A Férfi megy előre. Mögötte pár lépéssel két asszony. A korukat nem tudni, csak a szemük látszik a fekete abaja alatt. Hallani a hosszú, elegáns, fátyolszerű anyag suhanását, selymes, puha ékességgel. Őket követve, néha fel-felzárkózva egy, de valamikor két újabb nőszemély. Talán fiatalabbak a másik kettőnél, talán nem. Talán a harmadik és a negyedik feleség, talán a kuzin. Mind a négy asszony drága, márkás táskát visel. Olykor lefátyolozva, esetleg az arcuk szabadon hagyva és a csapat együtt tart. Mint egy fekete ménsereg, ahogy a hófehér vezérüket követik a fény felé. A Louis Vuitton-ba tartanak, vagy a Gucciba. Talán az Apple boltba. Vásárolnak. Mindegy mit.

Arcok a sivatagban – Karácsony DubajbanJönnek az orosz nők. Az ajkuk felfújva, a sokadik szépészeti eljárás után. Hangosan, elégedetlenül fújják egymásnak mondandójukat. Fehér a bőrük, vakító ciklámen a rúzsuk, édes a parfümük.

Az arab asszony vásárol. Olykor maga is megteszi. De nem egyedül. Az anyjával. Meg a kis kövér fiával. Az arca nincs lefedve, csak a teste többi része. Vonásai erőteljesek, kissé elhízott, kerek orcája kipirulva, nagy lépésekkel törtet előre és hangosan magyaráz az anyjának. Az ő arca lefedve, ismét csak a szemek látszanak. Kerülöm a pillantásokat. Mikor már elfordulnék, figyelmes leszek még valakire. Utánuk tolja a bevásárlókocsit a duci 3 évessel egy törékeny alak. Szeme lesütve, csak annyira meri felemelni a pillantását, hogy épp lássa, merre megy, és ne ütközzön se embernek, se polcnak. A kis arab gyerek kiabál, nápolyit eszik, a papírt ledobja. Az alak szó nélkül felveszi. Az asszony megáll, türelmetlenül várja, hogy a fia és a szolgáló odaérjen. Magyaráz valamit kelletlenül a vékonyka lánynak, elveszi tőle a kocsit, majd a sorok közé mutat. A lány eltűnik. Egy darabig figyelem, és Mariára gondolok. Kisvártatva visszatér, kissé tétovázva odaadja a doboz élelmiszert az asszonynak, aki széles, nemtetsző karmozdulatokkal elhessenti és mérgelődve ráförmed. Én Mariára gondolok, és hogy milyen volt az élete, mielőtt megismertem.

Maria a Fülöp-szigetekről jött, ez a tizenegyedik éve Dubajban. A házunkban dolgozik, mint ’maid’, azaz szolgáló, de én inkább házvezetőnőnek és dadusnak szeretem nevezni a munkakörét. Maria 8 hónapja van nálunk. Dolgozom, ezért nem tudom felvenni az iskolából Kristófot és Marcit. Ezért döntött úgy a családi tanács, hogy kell valaki, aki segít. Segít, európai szemmel.

Először egy plázában találkoztunk Mariával. A férjemmel mentem. Interneten jelentkezett a hirdetésemre. Az egyik mozgólépcső tövében várt. Rámosolyogtam, ő félve vissza. Gondolkodtunk, hová ülhetnénk le beszélgetni, megejteni az interjút. Egy kávézó asztalához ültünk, ahol senki nem zavart. Maria a szék szélére ült. Feszengett, nem nézett fel. Kérdéseimre röviden válaszolt és ritkán nézett rám. Arca beesett, sovány, szeme karikás. Amikor a férjem kérdezett, feszült csend lett, nagyon nehezen válaszolt, szeme végig az asztal egy pontján…

Maria elmondja, hogy ő nem beszélhet a Nagyságos Úrral. Rá sem nézhet, az tilos.

Az Úr a titkosrendőrségnél dolgozik. A Madam, ő soha nincs szinte otthon. Éjjel jár haza, szórakozik, vásárol. Maria munkaideje fél ötkor kezdődik, amikor is a konyhán segít. Este kilencig. De van két óra ebédszünet. Kettőtől négyig. Majdnem minden nap vendégek vannak. Olyankor tovább kell maradnia, mert meg kell várni, amíg elmennek, és rendet kell tenni utánuk.

 Amióta nálunk van, nagyon sok mindent megtudtam Mariáról. Azt, hogy tíz évet dolgozott az emírségi családnál. Ez idő alatt, ugyanannyi volt a fizetése és elmondta, tíz éve nem volt otthon Karácsonykor. Keresztény. Azt is megtudtam Mariának van egy 12 éves fia, akit minden második nyáron lát.

Karácsonykor sír. Gyertyát gyújt és imádkozik. Hiányzik a fia.

Elfelejtette már az illatát, a keze formáját, a bőre érintését. Nem ismeri a hangját.

Maria március óta velünk lakik, és idén karácsonyra hazautazik…

Arcok a sivatagban – Karácsony Dubajban

Advertisement

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.