Az a bizonyos “Dé” betűs szó

Mindenkinek vannak nehéz napjai, ez természetes. De amikor ezek a nehéz és őrjítő napok átcsapnak hetekbe, hónapokba, akkor már nem mondhatjuk azt, hogy csak „rossz passzban vagyok”. Erről a különösen súlyos és elhallgatott témáról ír szerzőnk, Anna Supol.

Az a bizonyos “Dé” betűs szó
Néhány hete nagy fába vágtam a fejszémet, amikor is megmondtam Anita barátosnémnak, hogy megírom ezt a cikket. Magamtól ajánlottam fel (nem pedig azért mert én húztam a rövidebbet), mert azt hittem, hogy majd csak úgy izzik a billentyűzet az ujjaim alatt, annyi mondanivalóm van. Na, igen ám, de hol is kezdjem el? Hogyan is kezdjem?

Hetek óta csak nézem az üres kijelzőt a laptopomon, de nem akar jönni az ihlet… Helyette legalább háromszor átrendeztem az íróasztalom, minimum két oldalt kiszíneztem a mandalás színezőmben, és rengeteg pénzt költöttem az online vásárlásaim során (imádkozom, hogy a férjem ne legyen itthon, amikor majd csenget a futár). Ezt is úgy kerülgettem, mint anno szakember segítségét kérni.  Az a bizonyos “Dé” betűs szó Számtalanszor bepötyögtem a számokat, anélkül, hogy megnyomtam volna azt a bizonyos híváskedvezményező gombot. A rendelőbe is sokszor elindultam, hogy beszéljek valakivel, de sosem érkeztem meg. Helyette inkább vásárolni mentem, vagy csak szimplán autókáztam össze-vissza a városban.

Ezer szóval, ezer gondolat

Az az igazság, hogy mindig arra a nevezőre jutottam, hogy ha magamnak nem tudom megmagyarázni azt, hogy mi a baj, akkor hogyan tudnám azt másnak? Ezzel elintézettnek tekintettem a dolgokat. Amúgy is, amivel nem foglalkozunk, az nincs is. Igaz?

Téves!

A hetek hónapokká váltak, és egyre sűrűbben fordult elő, hogy minden látszólagos ok nélkül kiborult a bili. Volt, hogy csak úgy elkezdtem sírni… Hiába kérdezte a férjem, hogy miért, nem tudtam válaszolni, sőt, sokszor egyszerűen beszélni sem tudtam, és az igazság az, hogy nem is akartam. Legtöbbször azzal magyaráztam a dolgot, hogy kimerült vagyok, vagy túl sok minden történik körülöttem, és ez így jön ki rajtam. Persze ez messze járt a valóságtól, de magam sem tudtam, hogy pontosan mi váltja ki.Az a bizonyos “Dé” betűs szó

Volt egy-két próbálkozásom arra, hogy kibeszéljem magamból azt, ami nyomaszt, de a legtöbb ilyen alkalom úgy ért véget, hogy a kávémat szürcsölve a másik fél panaszáradatát hallgattam, néha – néha benyögtem egy “Ó, te szegény, de sajnállak!” megjegyzést, de valójában minden erőmmel azon voltam, hogy ne legyek bunkó, és ne hagyjam faképnél az illetőt (vagy ne dobjam ki a lakásunkból), mert baromira nem érdekelt mások baja. Ha esetleg megpróbáltam visszaterelni a beszélgetés menetét, akkor finoman burkolva megkaptam (több alkalommal, több különböző embertől), hogy ugyan mit nyavalygok itt, amikor van egy jóképű férjem, aki imád, és akivel boldog vagyok; van egy gyönyörű kisfiam, aki mellé nemsokára megérkezik a másik kis bajkeverő is. Van egy szuper állásom, amit szeretek, és ahol egy nagyszerű csapat tagjaként dolgozhatok. Nincsenek anyagi gondjaink, minden szuper, nekem csak megszületni volt nehéz (az édesanyám erre rávágná, hogy “Nem, az sem volt nehéz! Pikk-pakk kint voltál.” #neszenektekirigyek), stb. Szóval milyen jogon panaszkodok én itt bármire???

Ezer szóval, ezer gondolat

Csatt. Egy pofon.

Erre a fogadtatásra nem számítottam…

Először magamat kezdtem el hibáztatni, hiszen én mindig is jó színész voltam, így nagyon kevesen ismertek igazán. Akármennyire is nagy káosz uralkodott bennem, kívülről az emberek egy nyugodt, határozott, magabiztos és talpraesett nőt láttak, mert én azt akartam, hogy annak lássanak. (A kollégáim gyakran vicceltek azzal, én biztos, hogy a magánéletben is ugyanolyan szívtelen és könyörtelen vagyok, mint az üzleti életben.) Nem hibáztathattam senkit amiatt, hogy nem láttak a színfalak mögé, csakis magamat. Mégis nagyon fájt ez az elutasítás.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor egyik pillanatról a másikra teljesen kizártam a külvilágot. Úgy voltam vele, ha azokat a bizonyos “barátokat” ennyire érdekli az, hogy mi van velem, akkor tőlem is hasonló jókra számíthatnak. Persze továbbra is üzengettek, hívogattak, mert hát Anna mindig meghallgat mindenkit, Anna mindig mindenkinek segít, ha tud, Annára mindig lehet számítani… Igen ám, de Annának kurvára elege lett ebből!!! Eleinte csak kerültem mindenkit, különböző kifogásokat találtam ki, hogy most épp miért nem megyek ide, vagy oda, vagy miért nem hívom vissza napokig X-t meg Y-t, de aztán elegem lett a sok számonkérésből. Senkinek sem válaszoltam, így senkinek nem kellett hazudnom. Az ajtót sem nyitottam ki senkinek, nem mintha a postáson kívül bárki is keresett volna. Ha a férjemnek nem lett volna saját kulcsa, szerintem őt sem engedtem volna be.Az a bizonyos “Dé” betűs szó

Egy idő után már szinte pánikroham tört rám a puszta gondolattól, hogy emberek közé kell mennem. A szimpla jelenlétük is irritált, feszélyezett. A munkába járást ez igencsak megnehezítette, így rendszerint sokkal korábban mentem be az irodába, hogy elkerüljem a tömeget, vagy betelefonáltam, hogy beteg a gyerek, és nem bírok bemenni aznap, inkább itthonról dolgozom. (Később a terhességemet is jó álcaként tudtam használni. Mindezt azért, hogy elkerüljem az embereket, amennyire csak lehet)

 

A dolgok akkor kezdtek el változni, amikor a soron következő terhesgondozáson a védőnő egy rakás olyan kérdést szegezett nekem, ami az aktuális lelki állapotomat boncolgatta. Mint mindig, akkor is próbáltam a tökéletesen betanult álcám mögé bújni, és egy legyintéssel leszerelni ezt a kíváncsiskodó nőt, de megfeledkeztem a rendelő sarkában ülő férjemről, aki csak annyit mondott, hogy “Csak az igazat”!

Erre a mondatra a védőnő úgy ugrott, mint a kisfiam a csokis papír zörgésére. Rögtön nekem is szegezte a kérdést, hogy “Akarsz róla beszélni?” Én??? Dehogy! Ugyan miről?

Ezer szóval, ezer gondolat

Ez csak egy kis átmeneti lehangoltság, vagy tavaszi fáradtság. Benyomok egy tábla csokit, és jól leszek, tessék engem békénhagyni!

A drága férjecském megint nem tudott csöndben maradni. Szerinte ugyanis ez az állapot nem átmeneti, ha már lassan két éve tart! (Most komolyan kérdezem, kinek az oldalán áll ez az ember? És amúgy is, ki engedte be ide?)

A szorgos védőnő persze buzgón jegyzetelt, és olyasmiket motyogott az orra alatt, hogy depresszió, meg terápia, meg gyógyszerek… Én meg csak pislogtam, hogy ugyan kiről beszél, és vajon kinek?  Nekem ugyanis semmiféle terápia vagy gyógyszer nem kell, és a depresszió is távol áll tőlem…

Ezt mondogattam magamnak sokáig, amíg már majdnem el is hittem. Ezután még jó néhány hét eltelt, mikor végre beláttam, hogy tényleg segítségre van szükségem ahhoz, hogy kimásszak ebből a gödörből, mert egyedül már nem megy. A férjem nem győzte elégszer hangoztatni azt, hogy ő biza’ mellettem lesz végig, és bármi is történjen, rá számíthatok.

Láttam rajta, hogy nagyon bántotta az, hogy korábban nem fordultam hozzá segítségért, de megértette, hogy nem bizalom hiányról volt itt szó, hanem arról, hogy addig senki nem tudott volna segíteni nekem, amíg magamnak be nem ismerem, hogy baj van.

Az a bizonyos “Dé” betűs szó

A nagy vallomás után már kicsit könnyebben ment másokkal is beszélni erről, persze megkaptam a sok kis ejnye-bejnyé-t anyumtól, a tesóktól, meg az én drága barátosnőmtől (az egyetlentől, akit nem tudtam elüldözni magam mellől), hogy ugyan miért nem szóltam korábban, hiszen rájuk tényleg számíthatok, ha szükségem van valakire.

És tényleg… Mai fejjel visszagondolva az elmúlt időszakra, elhitettem magammal, hogy teljesen egyedül vagyok a gondjaimmal, és hogy senkire sem számíthatok. Olyan mélyen volt a gödör alja, amiben voltam, hogy nem láttam odafent mennyien állnak a családom és barátaim közül, arra várva, hogy megtegyem az első lépést felfelé.

Folytatás következik? Talán egyszer…

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here