Véletlenek nincsenek, ha valamiben, ebben hiszek… Délután fél öt magasságában érkeztem a Victoria pályaudvarra, igaz az előadás 7-kor kezdődött, de a fotósunk, kültéri képeket készített az 1000 Words Magazine számára a környéken.
Ha Ildi nem mondja, hogy várjuk meg és együtt menjünk a helyszínre, akkor pont ott lettünk volna, a sikítva rohanó embertömeg közepén, ahol az üzletekből is kiküldtek mindenkit és a rendőrök arra utasították az embereket, hogy hagyják el a területet.
Az Oxford street környékén három állomás is le volt zárva és nem lehetett megközelíteni. A rendőrök kiürítették a híres bevásárlóutcát, amíg Editet az est szervezőjét és a kisfiát nem kiküldték, hanem bezárták a Regent Hall-ba.
Pontosan 17: 30-kor kaptuk a hírt…a Stage in London Ltd. hivatalos Facebook oldalán egy posztban, Márton-Juhász Edittől az est szervezőjétől.” Sziasztok, valami történt az Oxford Circus Stationnel, a rendőrök mindent lezártak. Mi már itt vagyunk, de bezárva és nem tudjuk mi várható a továbbiakban. Nagyon sajnáljuk!” … Sokféle érzés volt bennünk, addigra már többen lettünk, összekovácsolódott a szerkesztőségi csapat és azt mondtuk, ez nem lehet, ilyen nincs, a Black Friday napján, a várva várt esténken, ez a borzalom történik…mert mire gondolhatnánk az elmúlt időszak eseményeiből. Nem tudom leírni, elmondani, hogy pontosan mi zajlott le az elkövetkezendő egy órában…folyamatosan hívott, üzent mindenki, aki tudta, hogy mi is ott lennénk a Regent Hall bejáratánál. Közben egymásra nézve mondtuk, ilyen nincs és mégis van…eljött a mi Müller Péterünk Londonba, itt van a közelünkben, és talán már soha többet nem láthatjuk, mert nem jön többet a ködös Albionba…Valahol viszont mindannyian éreztük, hogy valaminek történnie kell, és ezen az estén nem uralkodhat a csalódás, félelem, pánik.
Végül ez az üzenet érkezett Edittől … „Megnyitották az Oxford Street-et, gyertek, minden rendben! ? „Ismét egy összetett érzés uralkodott el bennünk, de most pozitív, dupla öröm, hogy minden rendben van, legalábbis erről szólt a hivatalos szervek közleménye (ami azok után, ami történt kételyeket vet fel bennünk) és mégiscsak találkozhatunk a Mesterrel. Ildit idézném, mert, kihagyhatatlan” – Szerelmes vagyok belé! Nem úgy, de jobban odavagyok érte, mint annak idején a New Kids ont he Block-ért! „
Kis csapatunk boldogan indult el a metróállomás felé, abban a tudatban, hogy hamarosan ott ülhetünk az első sorban. Amikor odaértünk, a teremben szinte telt ház fogadott bennünket, annak ellenére, hogy sokan út közben visszafordultak, nem tudtak tovább jönni, vagy visszafordították őket.
Amikor megláttam Őt, szívem szerint megöleltem volna, az én drága nagyapámra emlékeztet, akit nagyon szerettem. Bölcs lélek, akinek biztos sok élete volt már itt a Földön és mi biztos találkoztunk már valamelyikben, mert olyan, mintha nagyon régről ismerném, és nem azért, mert olvastam a könyveit. Szeretem a hangját, megnyugtat, mintha nem is evilági lenne. Annak ellenére, hogy lehetne „celeb,” sztárallűrökkel, Ő nekem annyira emberi, természetes, semmi púder és megjátszás, valaki, aki önmagát adja, bizonyos szinten ki is adja, az olvasók és a hallgatóság elé tárja élete legintimebb pillanatait a szó legnemesebb értelmében. Amikor a feleségéről beszélt, arra gondoltam, mennyire ritka a mai világban az ilyesmi…ennyi évtizeden át, ennyire szeretni.
Amikor kimondta, hogy „az a gyönyörűszép, fekete, spanyol szépség, akibe én akkor szerelmes voltam, most 87 éves, otthon vár és egy nővérke vigyáz rá, hogy én ide tudjak utazni…és nehogy azt higgyétek, hogy egy szemernyit is változott, az érzések ugyanolyanok, pedig most már 81 éves vagyok és akkor 19 voltam…” látni kellett volna a teremben ülőket, megható pillanat volt.
Szívem szerint minden egyes szavát leírnám most ide, de van, ami csak akkor jön át, ha halljuk, és az Ő szavai ilyenek, a hangsúlyokat nem lehet érzékeltetni, vagy legalábbis nagyon nehéz. Hallani kell, látni kell, érezni kell, mert valami csoda, ami közben történik, megáll a levegő, magával ragadja a közönséget.
A dedikálás során váltottunk pár szót, nem emlékszem már mit, de valamit szóltam a lányoknak…mosolyogva rám nézett és azt kérdezte… „Te vagy a főnök? „azzal az utánozhatatlan hangsúllyal, ahogy ő mondja…tudta, anélkül tudta, hogy utaltam volna erre és a mi magazinunkra. Végül elmondtam, hogy hamarosan útjára indul az 1000 Words Magazine, a mi „gyerekünk”, mert közös csapatmunka gyümölcse és ha már „megszületett” volna, leírnám ennek az estének az eseményeit. Erre a Mester válasza „-Írhatsz róla később is, miért ne, az sosem baj. „
Kifelé menet még utoljára visszafordultam és arra gondoltam, talán sosem látom többet, de valami olyan maradandó ajándékot adott mindenkinek, ami mindig velünk marad…az Aranyfonál című könyvét és egy csokor útravaló gondolatot, amiből egyet idéznék…
” a szeretet nem múlik el, a halállal sem múlik el és semmivel, a szeretet csak akkor múlik el, mikor az ember szíve kihűl, akkor meghal.”
Az Oxford street angyalokkal kivilágított utcáján sétáltunk egy helyet keresve, ahol zárásként megkoronázhattuk a napot némi koktéllal, mert úgy éreztük, ezt a ma esti előadást szívesen végig hallgatnánk újra, mert Müller Péter olyan hatással van a közönségére, mint senki más. „A szeretet nem múlik el soha, és az élet, bár átváltozik, de örök!”