A tél a titkok időszaka is egyben. Néha napján sűrű köd rejti a szem elől a tájat, néha hó borítja. A Titkok kertjébe nehéz a bejutás.
A történelem során Magyarország mindig is közismert volt jó minőségű termőföldjeiről (még az Osztrák-Magyar Monarchiában is mi voltunk a birodalom ‘éléskamrája’), majd a Tokaji hírnevét megalapozva az egyik vezető bortermelő országgá léptünk elő.
Ahogy kecsesen, szinte királynőként végigvonult az asztalok között, és a kimonója véletlen hozzáért egy- egy férfi lábához, azok sorra összerezzentek, mint valami mágikus érintéstől.
A japánok egészségesebbek és az átlagéletkoruk is magasabb, mint nekünk itt nyugatabbra, de tévedés azt gondolnunk, hogy közöttük nem élnek kövér emberek.
A nap fénypontja, az a bizonyos pont az i-re viszont az volt számomra, amikor megláttam a magyar zászló színeit egy kis húsárubolt hűtőpultjában. Magyar szalámit árultak, egy ősi szamuráj városközpontban!
Ahogy végigsétáltam a parkon a reggeli ködben, megálltam egy pillanatra és hagytam, hogy az érzések magukkal ragadjanak. A fák lombja sátorként borult fölém és csak álltam ott a több ezer cseresznyevirág alatt.
