Ipolyi Bea

Az írás gondolata régóta foglalkoztatott. Már az iskolában is az én fogalmazásaimat olvasták fel a tanáraim, a verseimet pályázatokra küldték. Habár az írás már akkor is boldoggá tett, különösebb célom sosem volt vele; ez egy olyan rétege a lelkemnek, amiről bár mindig is tudtam, hogy létezik, igazán sose mutattam ki. Két éve kezdtem el újra írni, angolul. De, amikor angolul írok, az eszemet használom. Amikor magyarul, az a szívemből szól, annak a legmélyebb, legtisztább zugából. Rengeteget tanultam a világról és önmagamról az utazásaim során és semmi sem tántorít el a céljaimtól, mert a magam útját járom, felemelt fővel. Bontogatom a szárnyaimat és meg én sem tudom mi fog megszületni ebből az új energiából, ami most körbevesz, de nem rettenek meg tőle. Megbékéltem a Sorsommal és bátran követem, bármerre is vezet. Mégis, annak ellenére, hogy bejártam a fél világot, a lelkem mélyén megmaradtam annak az egyszerű nőnek egy piciny nógrádi faluból, aki mindig is voltam. Even from childhood, writing always made me happy, although I never had any serious purpose with it. This is a thin layer of my soul that I was always aware of, but it was well hidden from others. Two years ago, I grabbed a pen and started to write again, in English. But when I write in English, I use my intellect; when I write in Hungarian, it comes from my heart. I've travelled the world and learnt a lot, also about myself. Today nothing can stop me, I follow my heart, wherever it takes me. But deep inside, I am the same woman from a tiny village of Hungary, as I've always been. https://www.1000wordsmagazine.com/