Sajátos El Camino Ausztriában – Egy kis angyal érkezik 2. rész

0
2910
Sajátos El Camino Ausztriában - Egy kis angyal érkezik 2. rész

A teljes cikk itt olvasható: …Az előző rész tartalmából: „A mentőben egy koraszülöttekre specializálódott szülész-nőgyógyász orvos, egy nővér, egy ápoló és a sofőr várt arra, hogy remélhetőleg még “kettő az egyben” eljuttassanak a Leoben városában lévő kórházba.”

Tisztán látszott, hogy ez az elkövetkező tíz hét rendkívüli lesz mindannyiunk életében. Hunor baba teljes, tökéletesen egészséges fejlődése érdekében, képesek voltunk mindenre. Ki-ki ott, ahol volt. A férjem otthon kellett helytálljon a két nagyobb fiunkkal a mindennapos ovis-iskolás teendőkkel, nekem pedig ott Leobenben, a klinikán volt a legfőbb feladatom.

Rettentően kettős helyzet volt ez. Mint anya, lelkileg szanaszét szakadtam…

Otthon volt a 8 éves kisfiam, aki akkor kezdte az első osztályt. Aztán a kis középső, aki 2,5 évesen éppen a szobatisztaság szélén, pont az új óvodába beszoktatás közepette várta a januárt. Én pedig nem tudtam mellettük lenni, csak lélekben ölelhettem meg őket esténként, és imádkoztunk együtt elalvás előtt. Tudták és érezték, hogy most anya nem tud otthon lenni, mert a pici baba nagyon korán érkezett, és vele kell maradnom.

Fizikai síkon ezek voltak a kondíciók: tíz napig a császármetszést követően nem hagyhattam el a kórházat, aztán pedig csak engedéllyel. A kórházban laktam mindig olyan kórházi szobában (vagy a gyermekosztályon, vagy a nőgyógyászaton, vagy a koraszülött intenzív osztályon), ahol műtét vagy kezelés előtt álló, de teljesen egészséges gyermekek/felnőttek voltak. A koraszülött babámhoz csak teljesen egészséges állapotban lehetett közel menni. Összességében 12 különböző szobában voltam a tíz hét alatt. Néha egyedül, néha többed magammal (gyerekekkel, kísérő szülőkkel, családokkal).

Nagyon-nagyon pozitív emberi tapasztalataim vannak, és nagyon mély kapcsolataim alakultak ki egy-egy anyukával, gyerkőccel az együtt töltött idő alatt.

Végig éltem rengeteg mandula és vakbélműtét előkészítést, cukorbetegség estén inzulin adagoló modem beállítást, és sok-sok szánkó és síbalesetes történetet.

A kórházban étkeztem naponta háromszor. A csecsemős osztályon elintézték nekem, hogy kimossák a ruháimat, és igyekeztem mindent megoldani ott, és azon körülmények között, amit felfelkínált az élet. A biztosító csak úgy finanszírozta az ott tartózkodásomat, ha a kórházban maradok, emiatt nem volt lehetőségem külső szállodába menni.

Hunor baba számára a legfontosabb, amit adhattam az anyatej volt, ezért az órám 3 óránként csörgött és napi 8-szor fejtem a Medela Symphony páros mellszívóval. Éjjel az ágyam mellett, nappal az inkubátor előtt. Minden reggel 6:30-kor keltettek a mindenkori vizitek, takarítás, reggeliztetés miatt. Aludni napközben sem tudtam, hiszen jöttek-mentek a szobámban, így gyakorlatilag Hunor mellett voltam szinte egész nap. Szondán keresztül etettem, pelenkáztam, masszírozgattam, a mellkasomon feküdt napi kétszer 3 órát. Tanultam az orvosoktól, nővérektől, fizikoterapeutáktól és igyekeztem mindent elsajátítani ahhoz, hogy teljesen el tudjam látni a picit. A saját lelki és fizikai épségem megtartása, és felépítése céljából minden nap két órát sétáltam hóban, esőben, napsütésben, hidegben, melegben. Megismertem Leoben és Göss minden kicsiny szegletét, gyalog bejártam a hegyi ösvényeket, kis utcácskákat, futó utakat, minden templom szent miséjét meghallgattam, és a kis folyón úszó összes kacsát megetettem.Sajátos El Camino Ausztriában - Egy kis angyal érkezik 2. rész

Rengeteget segített az, hogy jöttek hozzám egymás után, majdnem minden héten a barátnőim, szüleim, és hat hét elteltével (amikor már Hunort is lehetett látogatni) a gyermekeim is.

Óriási támogatást adott a szeretetük és a közös hit, energia. Együtt csodákat tapasztaltunk meg. Az első és legnagyobb csoda február 13-án történt, amikor első alkalommal tudott mellből is szopizni az akkor 32. terhességi hétben lévő Hunor baba. Fantasztikus érzés volt, elmondhatatlan boldogság, és persze csodánkra jártak az orvosok is.

Boldog voltam, hogy végre olyan útra tértünk, ahol lassan, de biztosan önállóan tudom ellátni a harmadik kisfiamat. Napról-napra látszott, hogy erősödik, fejlődik és a sok kitartó munka, hit, energia, szeretet meghozta a gyümölcsét.

Egy héttel később már ketten, egy külön szobát kaptunk és együtt voltunk 24 órában.

Nagyon-nagyon fárasztó, de egyben csodálatos érzés volt együtt lenni az akkor 1,9 kg-os babámmal, akit már pici kádban fürdethettem, szoptató fotelben ülve szoptathattam, és bármikor megölelhettem, megpuszilhattam. Különleges kapcsolat alakult ki a nővérekkel, orvosokkal is a tíz hét alatt, és végtelen hálával tartozom nekik a szeretetükért, támogatásukért és a bizalmukért.

A 36. hetet betöltve elérkezett a nap amikor a Cerny koraszülött mentőszolgálat bevállalta, és kijött értünk, hogy hazaszállítsanak bennünket Budapestre. Március 13-a egy csodaszép napsütéses igazi tavaszi nap volt. Egy olyan nap, amit 75 napon keresztül vizualizáltam magamban. A magyar mentősök ámulva nézték amikor a főorvos és a főnővér könnyes szemmel ölelt át minket Hunorral. Együttérző örömmel bocsájtottak útnak, hogy végre hazamehessünk és teljes legyen a családunk.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..