Forralt bor és shogunátus – Japán ünnepi titkai

Japán csodálatos világába kalauzol el bennünket szerzőnk, Ipolyi Bea. Megtudhatjuk, hogy Yokohama karácsonyi hangulata és az óév búcsúztatása miben hasonlít, vagy épp miben különbözik az általunk megszokottól. Milyen egy hegycsúcson, egy jó barát társaságában teával köszönteni az újévet.

0
229
Forralt bor és shogunátus- Yokohama ünnepi titkai
Igazán szerencsésnek mondhatom magam, amiért életem során többször is eljutottam Japánba, így nem csak a cseresznyevirágba borult világot ismerhettem meg, hanem különböző arcait is az országnak. Az elmúlt évben például a karácsonyi szezont és az újév első heteit töltöttem Yokohamában. Meg kell hagyni, a szeretet ünnepe itt egyáltalán nem hasonlít a mi európai hagyományainkhoz. Az üzletek ugyan tele vannak ajándékokkal, különös gonddal feldíszített fenyőfákkal, a nagyvárosok pedig versenyt rendezhetnének, hogy hol a legszebb a díszkivilágítás, mégis hiányzott a meghittség, az az izgalmakkal teli készülődés, ami nálunk megelőzi a karácsonyt. Hiányzott a ünnepi vásárok forgataga, a forralt bor illata és még talán egy kicsit a hideg is, amikor jól esik egy bögre forró csokit, vagy puncsot szorongatni a kézben, és elmerengeni az égősorok fényében.

Karácsony napján újdonsült japán barátommal, Michivel, Enoshimába autóztunk és szemem-szám tátva maradt a kivilágított és feldíszített világítótorony láttán, ami magasan emelkedett ki a Sagami-öböl vizéből. Bár a nap már lemenőben volt, mi mégis úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a hegyet; kivilágított templomokat hagytunk magunk mögött, ahogy követtük a toronyhoz vezető ösvényt. Teljesen sötét lett, mire felkapaszkodtunk a hegyre. A világítótornyot egy káprázatos, fénybe borult mesekert vette körül, de sajnos az idő túl szeles volt, egy erősebb széllökés a mobiltelefonomat is majdnem kikapta a kezemből, amikor egy pár képet szerettem volna csinálni. A világítótorony egyik kávézójában melegítettük fel magunkat, egy-egy forró kávéval.

Kicsit ugyan furdalt a lelkiismeret, amiért Michit elraboltam a családjától éppen ezen a napon, de ő megnyugtatott, hogy Japánban a karácsony nem számít különösképpen családi ünnepnek, a fiatalok sokszor a partnerükkel, vagy a barátaik társaságában töltik el ezt a pár napot.

Forralt bor és shogunátus- Yokohama ünnepi titkai

A szilvesztert is másképp élik meg, mint mi. A lármás, utcai felvonulások, hajnalig tartó tivornyák helyett a helyiek inkább csendben köszönnek el az óévtől. Emlékszem, egy japán ismerősöm fényképet küldött az év utolsó naplementéjéről, amit a teraszáról szemlélt egy pohár bor társaságában. Meg kell hagyni, ennek is meg van a maga varázsa: csendben megköszönni az óévnek, amit nyújtott és lélekben felkészülni mindarra, amit az új év tartogat a számunkra. Itt az új esztendő  első három napjában történik az igazi ünneplés, ez az alkalom talán a legnépszerűbbek egyike az évben. Ez a templom- és rokonlátogatások, ajándékozások ideje. Michivel mi is úgy döntöttünk, hogy január elsején Kamakura felé vesszük az irányt.

 

Kamakura város egy 141 évig tartó korszak névadója a szamurájok történelmében, itt kezdődött el a császárt háttérbe szorító shoguni uralom.

Vonattal mentünk és így megtapasztalhattam a zsúfolt tömegközlekedést; egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a vonaton, és bizony néha Michi karjába kapaszkodtam kétségbeesésemben, nehogy a le- és felszálló tömeg magával sodorjon. Számomra Kamakura egy kedves hely, szívesen töltöttem itt az időmet, barangolva a sok buddhista templom és shinto szentély között. Sajnos a kedvenc templomom – aminek a hátsó udvarában egy kis bambuszerdőt telepítettek – zárva volt, így a másik kedvenc templomomat látogattuk meg. Meigetsu-in egy eldugott kis templom, kevesen látogatják, így zavartlanul tudtunk sétálni, madarakat és mókusokat etetni a kertjében, ráhangolódni a természetre.

Majd felkapaszkodtunk egy hegyre, aminek a tetején egy másik kis buddhista templom volt, és elszürcsöltünk egy frissítő zöld teát. A távolban felcsillant a hófödte óriás, a Fuji is.

Így történt, hogy az újév első napját egy barát társaságában, teát iszogatva és a Fuji havas hegycsúcsán elmerengve töltöttem.

Szemlélve a hegyóriást, valahol mélyen átéreztem azt az áhítatos tiszteletet, amit a japánok éreznek iránta.

Majd később a Hachimangu szentély felé vettük az irányt. Az üzletek és otthonok bejáratát fenyőágak és bambusz dekoráció (kadomatsu) díszítette, a japánok ezzel üdvözlik a jó szellemeket, hogy azok szerencsét hozzanak számukra az új évben. Feltűnt az is, hogy szinte minden ember egy démonűző, tollas nyílvesszőt (hamaya) cipelt magával és én is akartam egyet, annak ellenére, hogy általában ezt gyermekeknek viszik és teljesen szokatlan, hogy egy felnőtt magának vásárol ilyesmit. (De mi más illene jobban a Nyilas horoszkópomhoz?) Megcéloztuk a hegytetőn álló shinto templom meredek lépcsőit, de nem jutottunk közelebb. Előttünk hosszú sorban kígyóztak az emberek, akik szintén fel akartak jutni a templomhoz. Szerencsére a nyílvesszőért elég volt átverekednünk magunkat a tömegen az út túlsó oldalára, ahol a templom szuvenírboltja állt.Forralt bor és shogunátus- Yokohama ünnepi titkai

Még maradt egy kis időnk sötétedésig, és nagy örömömre megtaláltuk – talán az egyetlen – forralt bor árust, de a forralt bornak a 15 °C fokban sem olyan íze volt, mint itthon. Figyeltem Michi arcát, ahogy udvariasan próbálta leplezni az értetlenségét, hogy vajon mi a csudáért lelkesedünk annyira ezért a túlfűszerezett, meleg borért itt Európában.

A nap fénypontja, az a bizonyos pont az i-re viszont az volt számomra, amikor megláttam a magyar zászló színeit egy kis húsárubolt hűtőpultjában.

Magyar szalámit árultak, egy ősi szamuráj városközpontban! Örömömben majdnem felborítottam az asztalt, ahogy felugrottam a székről és azonnal vettem belőle egy párat, ajándékba Michinek, cserébe a felejthetetlen napért.

(Pár nappal később kaptam tőle egy üzenetet, hogy nagyon ízlett neki – jobban, mint a forralt bor.)

A titkokat rejtő Japánról, a folytatásban olvashattok majd.

FORRÁS1000 Words Magazine author: Ipolyi Bea | Pictures credit: Pixabay
Előző cikkIrány Melbourne-avagy a kijutás viszontagságai…2. rész
Következő cikkTűzben született-avagy egy hedonista naplója 1.rész
Az írás gondolata régóta foglalkoztatott. Már az iskolában is az én fogalmazásaimat olvasták fel a tanáraim, a verseimet pályázatokra küldték. Habár az írás már akkor is boldoggá tett, különösebb célom sosem volt vele; ez egy olyan rétege a lelkemnek, amiről bár mindig is tudtam, hogy létezik, igazán sose mutattam ki. Két éve kezdtem el újra írni, angolul. De, amikor angolul írok, az eszemet használom. Amikor magyarul, az a szívemből szól, annak a legmélyebb, legtisztább zugából. Rengeteget tanultam a világról és önmagamról az utazásaim során és semmi sem tántorít el a céljaimtól, mert a magam útját járom, felemelt fővel. Bontogatom a szárnyaimat és meg én sem tudom mi fog megszületni ebből az új energiából, ami most körbevesz, de nem rettenek meg tőle. Megbékéltem a Sorsommal és bátran követem, bármerre is vezet. Mégis, annak ellenére, hogy bejártam a fél világot, a lelkem mélyén megmaradtam annak az egyszerű nőnek egy piciny nógrádi faluból, aki mindig is voltam. Even from childhood, writing always made me happy, although I never had any serious purpose with it. This is a thin layer of my soul that I was always aware of, but it was well hidden from others. Two years ago, I grabbed a pen and started to write again, in English. But when I write in English, I use my intellect; when I write in Hungarian, it comes from my heart. I've travelled the world and learnt a lot, also about myself. Today nothing can stop me, I follow my heart, wherever it takes me. But deep inside, I am the same woman from a tiny village of Hungary, as I've always been. https://1000wordsmagazine.com/

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.