Vetélés? Természetesen… – Gondolatok és tapasztalatok az otthon kivárt vetélés kapcsán

Szomorú tény, hogy nagyjából minden ötödik felismert várandósság a fejlődés leállásával ér véget, legtöbbször az első trimeszter során. Napjaink Magyarországán szinte kivétel nélkül automatikusan műtétre küldik a kismamát, mégis, ahogy a háborítatlan szülés iránti igény is folyamatosan nő, úgy (nagyon eltérő motivációktól hajtva) egyre többekben merül fel egy vetélés kapcsán is, hogy a természetre is rá lehetne bízni a terhesség befejezését. Szerzőink, Benedek Zsófia és Czeglédi Noémi, írásukban a természetes vetélést mutatják be.

0
2830

„Nagyon sajnálom, nincsenek jó híreim…”

Sok nő számára ezek a szavak vezetik fel a kálváriát, amelyre egészen addig esetleg nem is gondolt. Ilyesmi mindig másokkal történik… Leáll a fejlődés, üres marad a petezsák, megszűnik dobogni egy apró szív. Mindennek néha van rosszat sejtető előjele, de leggyakrabban egy rutinvizsgálat során, váratlanul derül ki a szomorú igazság.

A történet legtöbbször a műtőben ér véget, csak néhány tájékozottabb orvos pacientúrájának adatik meg a szakmai útmutatás és a választás lehetősége. A kevésbé szerencsések megpróbálhatnak az interneten tájékozódni a lehetőségeik felől, ha felmerül bennük egyáltalán, hogy VAN választási lehetőségük.

Minderről beszélni kell, két okból is. Az egyik ok az, hogy a vetélés egy természetes dolog, az evolúció velejárója, emiatt viszonylag gyakran előfordul. A másik ok a téma és a veszteség tabu jellege: sokan az első trimeszter végéig titokban tartják állapotukat, részben, hogy egy esetleges „kudarcról” ne kelljen beszámolniuk, részben, hogy ha fény derül a „próbálkozásra”, az ne okozzon számukra hátrányt a munkaerőpiacon. Az általános hallgatás miatt azonban a témával kapcsolatos tudás sokszor hiányos, nehezen hozzáférhető. Ez jelentheti a veszteség megélésének módját: esetleg elmarad annak tudatosítása (megélése), hogy ténylegesen mennyire gyakori dologról van szó. De jelentheti azt is, hogy az ember nincs tisztában a lehetőségeivel, illetve információ hiányában nem képes reálisan felmérni a különböző döntésekkel összefüggő következményeket egy olyan helyzetben, amelybe váratlanul csöppent bele. A helyzet a hozzátartozók, közeli barátok számára is nehéz, hiszen minták, kommunikációs sémák híján nem könnyű viszonyulni, beszélni, támogatni, ami hosszabb-rövidebb ideig falakat emelhet az érintett köré, hátráltatva a gyászfolyamat megélését, lezárását, a gyógyulást.

A természetes út választása létező, szinte bárki számára nyitott lehetőség

Nagyon sok oka lehet annak, hogy valaki a természetes utat preferálja a műtéti befejezéssel szemben. Ezzel az írással nem győzködés a szándékunk, ezért nem sorakoztatunk fel érveket, és nem megyünk bele különféle statisztikák és valószínűségek taglalásába sem. A célunk az, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a természetes út választása létező, nagyon kevés kivétellel bárki számára adott alternatíva (ilyen kivétel pl. a mola terhesség gyanúja, vagy a méhen kívüli terhesség). Azt tartjuk, hogy a saját testéért mindenki maga a felelős – hiszen a döntések következményeit is az illető viseli, illetve, hogy mindenki maga ismeri a legjobban a teste működését, a félelmeit, körülményeit. Megfelelő előkészületek mellett, és bizonyos szabályok ismeretében az otthoni vetélés teljesen biztonságos lehet. Nagyon fontos azoknak az állapotoknak a felismerése, amelyek orvosi beavatkozást igényelnek – a felkészülés többek között pont ezen szabályok megismeréséről szól.

Lassan másfél éve, hogy a tájékozódást, felkészülést elősegítendő létrehoztuk a honlapunkat, és vezetjük a hozzá kapcsolódó, támogató szemléletű Facebook csoportot. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk szülések körül segédkező szakemberektől és érintett kismamáktól egyaránt, ami a munkánk folytatására ösztönöz minket: minél több emberhez szeretnénk eljuttatni az üzenetet, hogy a vetélés kivárása létező, és több szempontból is előnyös választás lehet. Nagyon jellemző, hogy bár sokszor fizikai fájdalmakkal jár ez az út, adott esetben néhány hetes várakozást is igényel, az érintett anya mégis megéli, hogy a teste ezen funkciójában is tökéletesen működik. Az átélt (mert végigélt) tapasztalatok könnyebbé teszik a gyászmunkát, a lezárást – és a továbblépést.

Az alábbiakban Zsuzsa történetén keresztül mutatjuk be, hogy a vetéléssel, a vetélésen keresztül is kerek egészként lehet megélni egy veszteséget (a téma jellegénél fogva a beszámoló felkavaró lehet).

„Karácsony után, 27-én teszteltem pozitívat. Nem terveztük, a ciklusom utolsó napján egyből, egy alkalomból megfogant. Van már három gyermekünk, s bár tudtuk, hogy egy negyedik lélek is toporog, hogy leszülethessen hozzánk, az eszünk már nem engedte. Vegyesek voltak az érzéseink, de egy hét alatt elfogadtuk a helyzetet és kezdtünk berendezkedni a még nagyobb családos életre. Elképzeltem mit, hogyan kell átalakítani a házban, hogy mindenkinek meglegyen a kuckója, megvettem a legjobb vitamint, már az elejétől kíméltem és odafigyeltem magamra. Éreztük, hogy kislány érkezik a nagylányunk és iker öccsei mellé. Már a neve is megvolt, férjem választotta: Anna baba.

 Viszonylag korán érkeztem az első vizsgálatra, ahol megállapította a doktornő, hogy petezsák és benne szikhólyag látható, jó helyen. Bár az utolsó ciklus szerint 6+6 napos voltam, mivel tudtam mikor fogant a baba, és az ultrahang is ezt igazolta vissza, módosított a doktornő a dátumon, 4+6-ra.

Három héttel később mentem egy újabb ultrahangra, hogy szívhangot is halljunk és elinduljon a védőnős-kismamakönyves köröm. És hirtelen csönd lett. Figyeltem én is a monitort és láttam, hogy nincs pulzálás. Egy-két napja állhatott le a fejlődés, mert a mérete megfelelt a korának. Hirtelen olyan üres lett minden. Korrigált kor szerint 7+6 voltam, egy 1,3 cm-es kis embrióval a pocakomban, aki meggondolta magát.

Nem értettük, hogy akkor ez most mi volt. Miért kellet ilyen érzelmi hullámvasúton keresztülmennünk? A miért kérdése feszített bennünket.

Azt viszont az elejétől tudtam, hogy beteg babát nem vállalunk, mert a lányunk halmozottan sérült, és ha valakik, mi tudjuk, mekkora áldozatkészség és lemondás jár ezzel az állapottal együtt; mindazok ellenére, hogy mennyire érzékennyé tett minket, a figyelmünket ráirányította az élet igazi értékeire és megtanított feltétel nélkül szeretni. De tudtuk, többet nem bírunk. Ezt mondtam is a kis Drágámnak, hogy ne haragudjon, de csak egészségesen tudjuk fogadni.

Meg sem fordult a fejemben, hogy kórházban szeretném befejezni ezt a terhességet. Bár a férjem és a nővérem is féltett, hogy biztos ezt szeretném-e, de mélyről tört elő az érzés, hogy igen, minél természetesebben történjen.

Utólag már tudom, hogy a természet bölcs, és az elmúló napok mind azt segítették elő, hogy a testem és a lelkem is felkészüljön az elengedésre, a búcsúra és a lezárásra.

Az internet segítségemre volt, hogy mi vár rám, hogyan készüljek. Az olvasottaktól előbb kicsit megijedtem, utána megnyugodva és a döntésemben megszilárdulva vártam, hogy történjen valami. De addig is beszéltem Annához, hogy azt hiszem, készen állok elengedni Őt, ha ennyi idő jutott nekünk, elfogadom.

Még két-három napig erősen jelen voltak a tüneteim, majd drasztikusan, minden egyes nappal csökkentek. Az émelygés kezdett alábbhagyni, a melleim már nem feszültek, és a hasam érzete is megváltozott. Az addigi esti húzódások helyett a köldököm köré szállt egy állandó, tompa, nagyon halovány fájdalom. A hormonszint is zuhant, úgy képzeltem, ha elér egy kritikus szintet, elindul a kilökődési folyamat. Egy héttel a hír után mély szomorúság öntött el, zokogni tudtam bármikor.

Hagytam, hogy most gyenge legyek, hogy most megéljem az elengedést. A következő hetem a siratással telt. Sirattam az elképzelt gyermeket.

Másfél hétnél jártam, mikor enyhe görcsök érkeztek. Barátnőm átjött és lazítottunk egy üveg bor mellett. Másnap megjelent az első barna folt, pontosan a második héten, ami két napig tartott, estére friss vérre változott. Olvastam, hogy ha egy kismama túlhordja a babát és el szeretné kerülni az indítást, ún. „bábakoktélt” iszik megfelelő időzítéssel, hogy beinduljon a szülés. Mikor megjelent a barna folt, megfordult a fejemben, hogy az előző esti „borkoktél” is hozzátett talán ehhez a folyamathoz valamit. Két nap pecsételés után, a harmadik napon pedig elindult a szülés. Magam sem hittem, hogy ezt a szót használom, de pontosan így történt.

Valentin nap, reggel 11 óra. Komolyabb görcsök jöttek, tudtam, hogy ez most más, valami történik. Egyre sűrűbbek és erősebbek voltak. Rájöttem, hogy pontosan ez történt a szüléseimnél is, pontosan ilyen intenzitással, kontrakciókkal. Tudtam, hogy fontos a folyadékpótlás és az evés, hogy erős legyen az ember. Így is tettem. Párom pont elutazott három napra, telefonon tartotta bennem a lelket. Délután 3-ra már párszor elkapott a pánik, hogy bemegyek a kórházba, nem bírom, képtelen vagyok ezt végigcsinálni. Már csak bazdmegolni tudtam minden egyes és egyre elhúzódóbb összehúzódásnál és arra vágytam, hogy legyen vége. A forró vízzel teli kádban jólesett lenni, bár a derekam szakadt szét és egy-egy hosszabb fájásnál már a falat tudtam volna kaparni.

Ütemesen fújtattam, hangokat adtam ki, megnyugtattam magam, hogy a fájdalom most jó, a méhem ügyesen teszi a dolgát, de azért kértem, hogy ha lehet, egy leheletnyit legyen már elviselhetőbb. Ehelyett egyre erősebb és intenzívebb lett, már-már egybefüggővé kezdett válni az összehúzódás.

A lányomért még el tudtam menni a napközibe, de hazafelé az autóban már igencsak nehezemre esett lenni, egy-egy erősebb fájásnál jól megszorítottam a kormányt. Ő szépen eljátszott itthon, jött-ment, ahogy szokott. A fiúk is berobogtak fél 5-kor a suliból, de megértették, hogy anya most egy kicsit rosszul érzi magát és hagyjanak.

Cukik voltak, mert hoztak nekem inni és megsimogattak, utána vígan mentek le az emeletről ejtőzni a nappaliba. Elcsendesültem, kezdtem beszűkülni. Befeküdtem az ágyba és magzatpózban próbáltam elviselni a perceket, tudtam, hogy tágul a méhszáj.

Délután 5.45-kor azt éreztem, hogy azonnal szaladnom kell a WC-re. Ott, akkor, csúcsra járt a fájdalom. És ahogy ráültem, kizúdultak belőlem a méhnyálkahártya darabok. Egy pillanatra meg is ijedtem, olyan váratlanul ért az ereje ennek a löketnek. Akkora megkönnyebbülést éreztem, mint szülés alkalmával, mikor megszületik a gyermek és irtó könnyű lesz a test, minden fájdalom megszűnt. Nem tudtam megállni, hogy ne vizsgáljam meg a maga valójában a dolgokat, még abban is bíztam, hogy a kicsit is viszontláthatom, de ennyi idő elteltével sok minden megváltozik odabent. Visszafeküdtem az ágyba és vártam mi lesz a folytatás. De már nem fájt. Rettentő fáradt lettem hirtelen. Pihentem, ettem, ittam és mindig mikor éreztem, hogy szaladnom kell, folytatódott az ürülés. Éjszaka nagyot aludtam és másnap is szakaszosan tisztultam. A további napokban egy menstruációnál megszokott módon történt minden, mígnem jött egy erősebben görcsölős nap. Elérkezett a méhlepény érkezésének ideje, ami a nap végére meg is született. Ezt követően már csak pecsételés volt tapasztalható. Túl voltam rajta, megnyugodtam.

Még fáj a lelkemnek, még ott van az üresség bennem. De azt is tudom, mennyire jól döntöttem. Nekem szükségem volt arra, hogy ne erőszakkal „vegyék el”, hanem Ő maga is elengedjen, hogy a lelki folyamatok lejátszódjanak, a fájdalomba belemerüljek, a felismerések megtörténjenek.

Csodálok minden női testet, hogy ennyire tökéletesre alkotódott. Persze a tájékozódás, utánajárás, felkészülés elengedhetetlen, mert, ha nem tudtam volna mi vár rám, nem merem ezt az utat járni. Egyfajta tudatosság, figyelem kell mindehhez, töretlen hit és bizalom magunkban, és az áramlattal való együtt haladás. <3 Egy lépéssel megint közelebb kerültem Önmagamhoz, és ezt köszönöm. <3″

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..