Mit jelent erősnek lenni?

„Ha elengednéd végre az összes haragod, semmi bajod nem lenne!” Szerzőnk, Birdy szavait idézem. Azt hiszem sokunkban vannak negatív érzések, amik feldolgozatlanul hevernek egy-egy dobozban, s amik nélkül könnyebbé válna az élet.

0
223

Sokan mondják rólam ámulva és csodálva, hogy milyen erős vagyok, mennyi mindent végigcsináltam és kibírtam már. Majd elbuktam, aztán látszólag simán felálltam. Látszólag.

Elárulom az igazságot.

Mindennek tartom magam, csak erősnek nem. Azért, mert fáj. Igen, sokszor fáj mindenem. Ha nem a testem, akkor a lelkem. Ha épp nem a lelkem, akkor megint a testem.

Miből gondolják mások, hogy erős vagyok? Azért, mert felállok. Felállok és mosolyogva teszem a dolgomat tovább. De ez szerintem valójában nem erő. Ez pusztán az Élet.

Az Élet, amit nem adhatunk fel.

Nem adhatjuk fel, mert akkor meghaltunk. Ha azt mondjuk: „Elég!” – akkor az égiek olyan kegyesek, és visszahívnak minket.
Ez a jobbik eset. Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy hirtelen történik. Ha megszűnik benned minden harag, nincs többé bűntudat vagy megbánás semmi iránt.

A másik verzió, ha nem tudod feldolgozni a negatív érzéseidet, emlékeidet…na ott kezdődik a baj. A harag és a fájdalom szépen lassan felemészti a tested és a lelked, amíg végül lassan vége lesz. Valamiért, nekem az első verzió jobban tetszene. Tudom, elég morbidul hangzik a halál választható módjairól beszélni, de nincs mitől félni. Ez az élet természetes rendje.

Igyekszem az első verzió szellemében élni. Még akkor is, ha néha nagyon nehéz.
Mikor még „vak” voltam, bennem is sok felgyűlt harag volt.

Nem hazudok, most is van bennem harag.

Egyszer az egyik mesterem azt mondta nekem: „Ha elengednéd végre az összes haragod, semmi bajod nem lenne!”

 Ezeket a szavakat azóta is próbálom észben tartani, hisz mindenki tudja: A félelem elpusztít!

Ezért is próbáljuk meg az összes haragot, félelmet, fájdalmat és frusztrációt elengedni vagy feldolgozni.

Persze jogos a kérdés: Miért is jó tartogatni ezeket a negatív érzéseket?

Az elején nem tudtam, hogy miért ilyen fontos az elengedés, másképpen feldolgozás. Szerintem nem lehet mindent elengedni. Van olyan esemény, ami beleépül a személyiségedbe, ami végigkísér az életeden. De ezzel is szembe kell tudni nézni. Ezt is fel kell dolgozni, megérteni és tanulni belőle. Ez hozzátartozik a fejlődéshez.

 Az elején még egyik napról a másikra lett két cisztám, amit előző hónapban műtöttek. Endometriózisom van, amiről hosszabban majd egy másik alkalommal mesélek. De térjünk vissza a tárgyra. Annyira dühös és elkeseredett voltam attól, hogy ismét kiújult a betegségem, hogy szinte sokkot kaptam.

Egy alkalommal, meditáció során kibukott belőlem a sok elfolytott harag és félelem, amelyekről azelőtt nem is tudtam.

Csodálkozva figyeltem magam kívülről. Nem ismertem magamra, hogy ilyen reakciók törtek ki belőlem hirtelen.

Olyan keservesen sírtam órákig, hogy levegőt is alig kaptam.

Nem értettem mi történik velem.

Az oldás után mintha pehelykönnyű lettem volna. Nem éreztem fájdalmat. Csak határtalan nyugalmat és békét. Hosszú folyamat volt és sok műtét, mire felismertem, hogy nem az a baj ha félünk vagy dühösek vagyunk. Az a baj, ha nem nézünk szembe vele és elfojtjuk.

Eltesszük a rossz érzéseket a lelkünk egy eldugott raktárába, beletesszük egy dobozba, amit aztán egy nagyobb dobozba, majd egy még nagyobba. Lezárjuk, és a legfelső polcra feltesszük, hogy ne is lássuk. Tedd a szívedre a kezed, ugye ismerős a gondolat?

Igen ám, de ez a doboz egy idő után büdös lesz. Annyira felejteni akarunk, hogy végül elfelejtjük hova tettük. Ezért sokáig nem jövünk rá, honnan jön a bűz.

Miért jó hetekig, akár évekig tagadásban élni?
Megsúgok valamit: Nem jó.

Az életben senki nem olyan fontos, mint mi magunk. Nekem is szokott fájni.

A sok műtét és heg, a visszamaradt összenövések, a meddőség, mind-mind folyton emlékeztet a tagadásra, a hazugságra. Arra, hogy mennyire gyáva voltam, amiért nem vállaltam fel az érzéseimet.

source: medium.com

Sokszor vagyok mélyponton. Mikor megjön a menzeszem minden hónapban, akkor meghal bennem valami. De a sok év hiábavaló próbálkozás után megtanultam meggyászolni, megsiratni, és tovább lépni. Vannak reggelek, amikor úgy kelek fel, hogy fizikai fájdalmaim vannak. Ma már nem harcolok ellenük. Átadom magam az érzésnek, de nem hagyom, hogy az irányítson. Én irányítok!

Mindannyiunknak megvan az ok, ami fájdalmat okoz. De vajon mennyire hagyjuk, hogy ez a fájdalom és önsajnálat irányítsa az életünket?

Nehéz volt, de megtanultam kimutatni, ami fáj.  Szerintem ettől látnak mások olyan erősnek. De vajon tényleg ez az erő?

Vagy csupán hiszem, jobban mondva tudom, hogy minden értem történik? S oka van annak, hogy még itt vagyok? Egyszerűen haladni kell tovább az úton, ami előttünk van. Csak elméleti síkon nézzük meg. Vajon milyen lenne, ha soha többé nem láthatnék egy gyönyörű napfelkeltét a nappalim ablakából?

Attól érezném magam igazán dühösnek.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..