Annak a fránya vendégnek mindig igaza van 1. rész

Aki valaha dolgozott bármilyen vendéglátós egységben élete során, az tudja a mizantrópia jelentését. Természetesen a vendégnek mindig igaza van, és nekünk folyton a legjobb formánkat kell mutatnunk, de ahogy a mondás is tartja: az éremnek mindig két oldala van. Szeretjük mi az embereket - a szívünk egyik eldugott zugában - de sokszor bizony foghúzásnak minősül az arcunkra csapni azt a bizonyos vendéglátós mosolyt. Sokunk bizony már ránézésre tudja, hogy az adott vendég melyik csoportba sorolható. Rengeteg pozitívuma van a vendéglátózásnak, és sok eszméletlen jó fej vendég van, de ez a cikk most nem erről fog szólni. Figyelem! A cikkben valós történetek kerülnek terítékre! - Szerzőnk, Cseh Andrea írása.

0
2215
Annak a fránya vendégnek mindig igaza van 1. rész
Egész fiatalon, tizennyolc évesen kezdtem a vendéglátást. Ki sem tettem még a lábam a középiskolából, de már a pult mögött találtam magam. Egy kisvárosi pizzériában kezdtem, ami étteremnek csúfolta magát. Már akkor is jobban szerettem megbújni a kávégép mögött, mint kimenni a terepre és jópofát vágni mindenhez. Persze nincs azzal sem bajom, de nem éppen előnyös tulajdonságomnak sorolnám be ebben a szakmában azt, hogy minden gondolatom a homlokomra van írva. Így hát sokszor a vendégek is láthatták egy-egy „okosabb” kérdésnél a hatalmas, éktelenkedő kérdőjelet az arcomon.

Hosszú út vezetett oda, ahol most tartok.

Sosem voltam Michelin csillagos felszolgáló, vagy barista, sosem voltam fehér kesztyűs, hotelben dolgozó, elit alkalmazott. Engem valahogy mindig jobban vonzottak a kisebb éttermek, kávézók, streetfood bárok. Az évek alatt rengeteg vicces sztorit és tapasztalatot gyűjtöttem. Íme egy-két személyes, kedvenc gyöngyszemem:

– Egy streetfood étteremben dolgoztam, a Wesselényi utcában. A hely a különlegességét, a helyben töltött gourmet kolbászos bucikat szimbolizálva, a TöLTő* nevet viseli. (Apropó, ha különlegesen, extra finom kolbászos szendvicsekre vágytok, ne hagyjátok ki)! Szóval álltam a TöLTő pultjában, a látványkonyha mellett, mikor egyszer csak a kedves vendég odasétált elém, körülnézett az élelmiszerek és a készülő kolbászok közt, szippantott egy mélyet az ételek illatából, majd megkérdezte, hogy árulunk-e laptop töltőt. Először komolyan viccnek gondoltam a szitut, majd mikor sikerült felfognom, hogy az emberünk teljesen komolyan kérdezte a dolgot, útbaigazítottam szegénykémet, hogy mi bizony egy ételbár vagyunk, és a hely neve a kolbásztöltőből ered, nálunk semmilyen elektronikai cikk nem kerül eladásra. Azóta szorítok neki, hogy az Alexandra nevet viselő üzletláncba ne társkeresési szándékkal induljon.

Annak a fránya vendégnek mindig igaza van 1. rész

– Gondolom minden magyar ember szívében keletkezik legalább egy hangyányi öröm, amikor a 2016-os EB meccsekről esik szó. Szerettük mindannyian azokat a napokat. Így volt ezzel egy apuka is, aki a családjával látogatott el a Magyarország – Portugália meccs ideje alatt abba a kávézóba, ahol felszolgáltam. Igen ám, de Anya ezt nem így gondolta. Anya úgy döntött, hogy nekik kényelmesebb lesz az udvaron helyet foglalni, és nem bent a kivetítő előtt. Apa legnagyobb bánatára persze.

Így hát Apának csodás ötlete támadt: kérjük meg a felszolgálót (ez volnék én), hogy egyesével hozza ki az italokat, és tudósítson minden történésről.

Szeretem a focit, de ennyit szerintem még nem rohangáltam egy meccs miatt sem. Christiano Ronaldo-t simán lefutottam kilométerben aznap.

– Szintén a streetfood étteremben történt, hogy bejött egy középkorú, úriembernek véletlenül sem csúfolható férfi. Szeretett volna kóstolót kérni minden ételünkből. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, ugyanis a szendvicseink nincsenek előre legyártva, így ahhoz mindegyikből egyet – egyet helyben el kéne készíteni neki, amit ki kéne fizetnie.

Emberünk már itt olaszosra vette a temperamentumot, mit sem sejtve a dolog kimeneteléről.

Nagy fintorogva megrendelte hát a neki legszimpatikusabbat. Mikor fizetni szeretett volna bankkártyával, szépen elmagyaráztam neki, hogy az üzlet még csak most nyitott, a kártyás fizetést még nem vezették be. Ekkor olyan balhét vágott le, mintha azt közöltem volna vele, hogy gyógyíthatatlan beteg, és én vagyok az oka. Ilyen cifra sértéseket még életemben nem vágtak a fejemhez. Mindenesetre a végén megköszöntem a véleményét és a tanácsait, megnyugtattam afelől, hogy édesanyám egészsége remekül szolgál, bár a foglalkozásával kicsit mellé lőtt, és elköszöntem tőle.

– London belvárosa, Starbucks. Nem titok, hogy Londonban lassan több magyar él, mint angol. Ezért én általában meg szoktam válogatni a magyar szavaimat olyan helyeken, ahol mások is vannak, hogy ne kerüljek kínos szituációba. Ezt a tanácsot a történetünkben szereplő pár is bizonyára megfogadta már. Megrendelték a kazah munkatársamtól a kávéikat.

Már az akcentusukból hallottam, hogy magyarok, nem beszélve arról, hogy néhány „hogyismondjákatejeskávétgizi?” is elhangzott az angol mondatok között.

Nem szólaltam meg magyarul, el voltam foglalva. Készítem a kávéjaikat, ők állnak velem szemben és várják a „kenájgetalátte” italaikat. Hirtelen megütötte a fülem az a mondat, hogy: – „Figyu má! Nem találtam a WC lehúzókáját, így nem húztam le. Jó lenne, ha hamar lelépnénk.” Mikor kiadtam az italukat, csak annyit mondtam búcsúzóul, hogy a kagyló jobb oldalán található, és én hároméves korom óta teljesen szobatiszta vagyok. Sikeresen összejött nekik a gyorsan távozás.

Annak a fránya vendégnek mindig igaza van 1. rész

– Legfrissebb, és egyben kedvenc történetem a napokban történt, szintén a Starbucks üzletén belül. Mióta supervisor (csapatvezető) vagyok, minden egyes panasszal hozzám fordulnak a vendégek a műszakom alatt. Történt ma, hogy egy pasas megrendelte a jeges italát. A szeme láttára írtam rá a műanyag poharára az ital jelölését, és a nevét alkoholos filccel. Hozzáteszem, a Starbucksban ez nem tegnap lett bevezetve. Eltelt félóra, majd az úriember hihetetlen felháborodott arccal elém állt, és eltántoríthatatlanul követelte a menedzserem telefonszámát. A drágámnak ugyanis az alkoholos filc elkezdett lejönni a poharáról, mivel annak a széle nedves lett ugyebár, és számomra érthetetlen úton – módon befogta vele a nadrágja ülepét. Nem akarok beleképzelni abba, hogy ez hogyan történhetett.

Mindenesetre közölte, amennyiben ez a folt nem jön ki a nadrágjából, kiszámlázza az üzletünknek a nadrágja árát.

Na itt jött el az a pont, hogy majdnem megfulladtam abban, hogy visszatartsam a nevetést. Az életben maradást választottam.

Végezetül csak annyit szeretnék hozzáfűzni ehhez a kis íráshoz, hogy ha nem szeretném a munkámat, nem dolgoznék benne. Próbáltam irodában dolgozni, marketinggel foglalkozni, de egyszerűen képtelen vagyok.

Ha nem zúg mellettem a kávéőrlő, ha nem zsibog a vendégtér és nem kell naponta többszáz emberrel beszélgetnem, nem bírok pár hétnél tovább megmaradni a fenekemen. A vendéglátás marad mindig az én asztalom.

Mert annak ellenére, hogy akadnak bosszantó részei, vendégek, az egyik legjobb és legváltozatosabb szakma szerény véleményem szerint.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.