Hogyan tovább?

„Vagyok én, két bőrönd meg London.” Vajon hány honfitársunk találta magát ebben a helyzetben az elmúlt évek során? Vajon hányan jöttek a ködös Albionba remegő térdekkel, félve az ismeretlentől? Sokaknak az ölükbe hulltak a lehetőségek, sokukat viszont nem kímélt az élet, mielőtt érvényesülni hagyta őket. Mindenkinek van erről egy story-ja. Ez a történet Dett Tímeáé.

0
1214
Hogyan tovább?
Nehéz volt az elindulás, de így visszatekintve, mégis megérte. Megérte az út, minden egyes könny, mosoly, stressz, álmatlanság.

Megérte.

 

Megérkezés Londonba.

Leszálltunk, és már majdnem ordítva: -„Most merre?” kérdés ismétlődött a fejemben.

Uh, fogalmam nincs. Életem első repülésén és reptéren való eligazódásán vagyok túl, ráadásul nem is az anyanyelvemen. Na, itt kezdődik a pánik, de sebaj, követjük a népet. Biztosan ők is kiakarnak innen jutni: LONDON LUTON.

Megvan a nagy bőröndöm, gyorsan rohanok a többiek után, mert nem szeretnék itt ragadni.      -„ID, passport or VISA?”- kérdezi egy nő kedves hangon, én meg csak egy „Heee? -t” tudtam kibökni válasznak, mert nekem az ID még személyi, vagy székelyesen buletin volt. Beállok valamelyik sorba, lesz ami lesz. Jöhet az ellenőrzés.

Hogyan tovább?

Végre kint vagyok, megvan a coach (busz) jegyem, csak a buszt kell megtalálni, és a leszállási pontot. Próbálom ismételgetni magamban: „Golders Green”, nehogy elfelejtsem a végcélt.

Megtaláltam a buszt. “Oh, jaj nekem, motyog valamit ez az öreg, de esküszöm nem értem”. Gondoltam, ha csak mosolygok, majd azt hiszi, hogy illedelemből nem szólok vissza, nem pedig tudatlanságból. (Itt még kis tudatlan voltam, nem mintha annyi minden változott volna.)

Az ablakon kibámulva, mosolyogva képzelődtem a “kolbászból van a kerítés” jövőmről, itt, London városában, nem sejtve mi lesz. Elképzeltem, hogy tanulok, anyanyelvi szinten beszélem az angolt, rátalálok az igazira, és az álommunkát végezve élem kis életem. Olyan jó néha álmodozni.

Álmodozás közben figyelmesen hallgattam a buszsofőr borzalmas akcentusából (így visszaemlékezve, azt hiszem skót volt) kihallható megállók nevét. Hallottam: “Goldrszz Grí”. Oh, te fene! Gondoltam odamegyek és rádkérdezek. Ugyanis amit mondott, picit eltorzítva, de mintha hasonlítana a “Golders Green-re”. Odamentem a sofőrhöz, kérdeztem: – “Golders Green?” Ismét azt mondta: – “Goldrssz Grí”.  Na, mégegyszer kérdeztem: – “Golders Green?” Közelebb hajolva, megsértve ezzel az aurámat, erélyesebben a képembe mondja: – “Goldrssz Grííí”. Jól van gondoltam, leszállok, biztosan ennek kell lennie. Elvileg itt vár rám az az anyuka, akihez jövök au pairkedni.

Leszálltam, kivettem a bőröndömet, körülnéztem, sehol senki. Biztosan késik pár percet, azt kibírjuk. Addig rágyújtok egy dugi cigire, úgysem tudok senkit hívni otthoni számmal, sőt, wifi-re sem bírok csatlakozni.

Egy óra várakozás után kezdődött a pánik, meg a szívrohamhoz közeli állapot, mert úgy éreztem, hogy átvertek. Nincs se család, se munka.

Vagyok én, két bőrönd meg London.

Hogyan tovább?

Már körülnéztem, hogy hol tudnék aludni, amíg nem találok valamit, hiszen pénzem sincsen szállásra. Elnevettem magam, és köszöntöttem magamat a NAGYBETŰS ÉLETBEN.

Talán picivel több, mint négy óra várakozás után, mikor már gondolkodás nélkül el akartam indulni valahova, mert már késő délután volt, és nem akartam a buszmegállóba aludni, úgy hallottam, mintha valaki Tímeát kiabálna. Felnéztem, és ott volt ő… az anyuka….  borzosan…. az autóból kiabált ki. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek neki vagy sem, pedig már elterveztem mit fogok csinálni, de lemondtam róla.

Amint beléptünk az ajtón, nagyon fura és rossz érzés fogott el. Három fiú gyerkőc volt, akire vigyáznom kellett, és emellett takarítanom az egész család után.

Au Pair pályafutásom nem volt hosszú. Másfél hét sírás-rívás után véget ért, kiszabadultam a Monkville Avenue mágiájából. Az anyukával nem jöttünk jól ki, a két éves gyerkőc inkább velem akart lenni mint vele. Ezzel el is kezdődtek a konfliktusok, és jött a “megmutatom ki az úr a háznál” kihasználás. Felmondtam. Jobb volt így mindkettőnknek.

Az ügynökség felajánlotta, hogy talál új családot, de ahhoz haza kell utaznom, és majd vissza Londonba amikor lesz család. NEM! Nem, nem és nem! Azt már nem! Inkább a vérem, minthogy csak így feladjam.

Nem adtam fel. Soha! Mindig küzdöttem az utolsó másodpercig, és erre mindig is büszke voltam. Másfél hét után volt az első nagy kihívásom az új életben. Választhattam.

Visszautazom Erdélybe, várva az ügynökségre, amíg talál egy új családot, vagy eljátsszuk a “jég hátán is megélünket”.

Az utóbbi mellett döntöttem.

Hogyan tovább?

Bármilyen helyzetbe is sodor az élet, a legfontosabb, hogy ne veszítsük el a józan eszünket. Ne döntsünk pánik hatása alatt, vagy mások által befolyásolva. Ne hagyjuk, hogy valaki más mondja meg, hogy mi lesz majd a jó számunkra. Ne félj döntést hozni. Változtatni soha sem késő.

A mindennapokban az emberek többsége szeretné ha elhinnénk az ő válaszukat, mintsem sajátunkét, és igen, hajlamosak vagyunk rá, hogy a megfelelési kényszer hatására bedőljünk ennek a fránya álcázott valóságnak.

Nem könnyű a saját valóságunkat élni és azzal azonosulni, ezért döntünk sokszor a megfelelés, mintsem az alkalmazkodás mellett. Ilyenkor viszont nem számolunk a következményekkel, azzal, hogy talán egy napon arra ébredünk, hogy nincsenek már álmaink, nincs saját célunk, kérdéseinkre nincs válaszunk. Helyette, ha nem is saját, de van megannyi álom, válasz, és mások által képzelt szép valóság.

 

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.