Egy Dráma queen naplója

Sosem adtam ennek az izének nevet, de mostanában sokszor előforduló téma itt, Angliában. Minden a mindfulnessről szól. Egyre többen nyílnak meg, és kérnek segítséget. Gyerekkorom óta együtt élek ezzel a másik felemmel, ez vagyok én. Bemutatom a szorongásom történetét. Ditta Maynl írása.

0
295
Egy Dráma queen naplója
A minap így nevezett kolléganőm. Én úgy tudtam, ezt arra mondják, aki hisztis, szeret a figyelem középpontjába kerülni, felnagyítva adja elő a történteket, saját szappanoperája sztárja. Legyen annyi elég, hogy ez nem én vagyok. Magamra vettem aznap ezt a kritikát, bevallom, mélyen érintett. Próbáltam összetenni valami magyarázatot a fejemben, hogy elmondjam neki, valójában milyen is vagyok, és bizonyos dolgokat miért reagálok le úgy, ahogy. Inkább nem kezdtem bele, mert: 1: talán nem érti meg, és akkor megint én érzem magam cikinek, 2: az ember az új munkahelyén ilyenről nem beszél, hiszen egy jó munkás erős és lehet rá számítani bla bla. Na de miért nevezett így? Az adott szituációban a feladatom komolyabban vettem, és frusztráltan bosszankodtam, hogy még nincs megcsinálva annak ellenére, hogy ez egy rutin munka számomra. Nem szeretem vesztegetni az időmet, és ha valami, ami számomra rutin, nem úgy sikerül, akkor elkezdem magam gondolatban ütlegelni, szétszed az ideg és világvége hangulatom lesz. Segítséget kértem, elmagyaráztam kissé felfűtött hangulatomban, hogy mivel is kínlódom. Ez a „drámai” magyarázkodás számára úgy jött le, mint egy hiszti. Azóta is azon agyalok, hogy vajon mennyire tűnik hisztisnek egy szorongó ember. Talán csak ez a tarkónvágás hiányzott, hogy megtanuljam jobban kezelni a bajom.

Mi a szorongás?

Saját tapasztalataim szerint ez egy kis gombóc a gyomorban és az agyban, ami minden új szituációban azonnal aktiválódik. Nyugalmi szituációban pedig saját problémát kreál. Nehogy már lazítsunk. Az agyi gombóc azonnali hatállyal felviszi a vérnyomást és aktiválja az úgynevezett „elönti a szar az agyam” funkciót, amitől nem látok tisztán. Ezáltal még jobban kapkodok, mert azonnali megoldást várok magamtól. Napi szinten előfordulhat, akár többször is. Más elnevezései közé tartozik még a „most úristen mi lesz” illetve a „mi lesz, ha”. Túltervezés, túlgondolkodás, körömrágás, szapora szívverés jellemzi nálam a dolgot, és előfordul, hogy pánikrohamhoz vezet. Az utóbbi egy alattomos szemét izé. Utálom. Miatta magam is utáltam. Úgy éreztem, hogy a saját elmém fordul ellenem és tesz keresztbe. Miszter Pánikrohamot kispadra ültettem, majd azt is elmondom, hogyan.

Egy szorongó mindennap rágódik valamin. Nehéz így az előrehaladás az életben. Tulajdonképpen saját magam elé pakolom az akadályokat. Nem akarok így élni, de nem tudom, hogy kell inaktiválni.

Csupán az mentett meg eddig, hogy iszonyat makacs vagyok, nem szeretem feladni. A mindennapi szorongásom ellenére pedig nagyon kíváncsi vagyok, és keresem az új élményeket, kihívásokat. Hozzáteszem, sokszor szidom is magam, hogy minek kellett az új munkát vagy pozíciót bevállalni, nem volt nekem jó a kényelmes megszokott meló. Vitázok egy pár hétig magammal, aztán belátom a végén, hogy jó döntés volt, és haladni kell előre, mert mégis ez teszi a LELKEMET boldoggá. Olyan mélységekbe nem akarok belemenni, hogy a lélek boldogtalansága mennyire járul hozzá egy pánikrohamhoz, erre nem tudom a választ, de abban biztos vagyok, hogy jó, ha az ember felismeri a belső hangját, és figyel a jelekre.

A kezdet.

Körülbelül 4 éves lehettem, mikor anyám magamra hagyott a házban az alig 1 éves húgommal. Elment a boltba vásárolni. Azt mondta siet. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egy kistesóval maradtam, amiről tudtam, hogy óriási felelősség. Vártam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de kezdtem megijedni. Elkezdtem mászkálni a házban, ami egyre félelmetesebb lett. Emlékszem, hogy elkezdtem nyitogatni az ajtókat, ablakokat, hogy kijussunk. Levegő kellett. Nem tartottam biztonságosnak odabent. Sírtam, erre a húgom is megijedt, amitől én jobban megijedtem, és bömböltünk. Ki kellett jutnunk. Majd meghallottam anyám hangját, valakivel beszélt a ház előtt. Sikerült kinyitnom az ablakot és ordítottam torkom szakadtából, hogy „Anya, gyere, gyere! De jó, hogy itt vagy!” Nem értette, mi lelt, és ahelyett, hogy meghallgatott volna, vagy megölelt volna, jól elporolta a fenekem. Gondolom, ciki voltam a pletykatársa előtt. Nem érdekelt a bünti. Már biztonságban voltam.

Ez az első pánikrohamról megőrzött emlékem.

Ezután jött a suli, ami rémálom volt. Megfelelni a szülői elvárásnak mindennapos aggodalom volt. Négyesnél rosszabbat nem lehetett hazavinni. Természetesen voltak tantárgyak, amikben nem voltam jó, vagy nem érdekeltek. De ez nem számított, mindenben jeleskedni kellett, különben szégyent hoztam anyám fejére. Az egyetemen jöttem kissé helyre, a tanulmányaim és a sorsom végre az én kezembe került, és higgadtabban vittem végig. Sokáig nem volt semmilyen pánikrohamom. A vizsgadrukk természetesen végigkísért, de semmi érdemleges nem borzolta fel a kedélyeimet. Végre magam lehettem.

A következő rohamom egy nyári kiránduláson ért utol, amit kimerültség okozott. Imádtam tanítani, és nyáron is több tanfolyamot végigvittem. Észre sem vettem, hogy se szabadság, se magánélet, semmi. Illetve akkor állt előttünk a nagy életváltás, az „Irány Anglia projekt”. Kikészültem. Ennyi. A tudatalattim beintett, és jelezte, hogy húzzak már végre pihenni. Egy csónakban ültem emlékszem, és nagyon fura gondolatok kezdték elárasztani az agyam: – Nincs kiszállás, a vízről nincs menekvés, nincs kiút. Aztán hányingerem lett. Majd megkérdeztem szerencsétlen túravezető fickót, hogy kiszállunk-e útközben a partra. Komolyan megkérdeztem. Azt sem tudta mit mondjon. Hogy lehet ekkora baromságot kérdezni? Kinevetett, majd beindította a csónakot. Én erre felálltam, és uzsgyi, kiugrottam a partra a csónakból. Fogalmam sincs, hogy tettem meg. (Ez a tipikus ”fight or flight response”, magyarul „üss vagy fuss reakció”, ahogy a szakemberek nevezik.) Lezsibbadt a fejem, azt hittem agyvérzést kaptam. Sírtam, zsibbadtam, betojtam, arról nem is beszélve milyen ciki volt ez a még akkor nem férjem előtt. Rettegtem a következőtől. Na, ezt sem tanítják a suliban. Anyám is szólhatott volna, hogy ilyen van. Csak 22 éves voltam. Így fogom leélni az életem? Meghibbantam? Egy gyagyás csaja van a vőlegényemnek. Remek. Mit csinálok, ha újra jön? Jött is minden nap ezek után. A félelmem felerősítette, már a buszra sem mertem felszállni. Ahová csak lehetett, sétáltam. 1 hét után elegem lett, és elkezdtem a gyógymódot keresni.

Megoldás a szorongásra, pánik-rohamra

Nem fogok zsákbamacskát árulni. Szerintem nincs megoldás. Már nem hitegetem magam. Nehéz volt ezt beismerni, de ez az igazság, feldolgoztam. Ez vagyok én. Enyhíteni viszont lehet a tüneteket, de úgy érzem, hogy mint egy hűséges cimbi, sosem hagynak el. Kispadra lehet ültetni őket. Ezt a két jelenséget talán a legjobban a 2001-es Egy csodálatos elme című filmhez tudnám hasonlítani. Russell Crowe John Nash Nobel- díjas matematikust alakítja, akinek képzelt barátai vannak. Azzal kezeli a skizofréniáját, hogy megtanulja, hogyan ne vegyen róluk tudomást. Tudja, hogy nem mennek el, de nem beszél velük soha többé.

Ez a film jó támpontot adott nekem, de nem tudtam, hogy induljak neki. A körzeti orvos javasolt egy államilag támogatott terápiát itt kint Angliában, amit online, illetve személyesen meg lehet csinálni. Ja, igen, külföldre is eljött velem Miss Szorongás és Mister Pánikroham. Azt hagyjuk, milyen volt a repülőút. (Itt gyorsan megemlíteném, hogy a repüléstől való félelmemet azzal kezeltem, hogy a férjem heti szinten kivisz a repülőtérre repcsiket nézni. Nézzük a fel és leszálló gépeket, elmélázunk rajta, majd az egyik kávézóban megiszunk egy remek kávét. Kellemes élménnyé alakult át. Ismét szembeszaladtam a félelmemmel, megint egy mumussal kevesebb.)Egy Dráma queen naplója

Egy fiatal pszichológus vezette a fent említett kurzust, 8 alkalomról volt szó. Csak én voltam.

Megérttette velem, hogy a saját szervezetem veszélyként reagál bizonyos szituációkra.

Az ősembernél ez nagyon hasznos volt, arra serkentette az embert, hogy fusson, védje magát a veszélytől. Napjainkban nincsenek dinoszauruszok, de ez az ősi reakció megmaradt, és az elfutás helyett maradt a heves szívverés, izzadás, levegő után kapkodás. Az egész egy fiziológiai folyamat, amit meg kellett értenem. Miután elmagyarázta a pszichológus, hogy mi is ez valójában, és mi zajlik a testben ilyenkor, nos, röhögtem egy nagyot, és csak annyit kérdeztem tőle, hogy „Ennyi az egész?”, és röhögtünk együtt tovább. Arcába röhögtem a bajomnak. Megkönnyebbültem, most már tudtam, mivel állok szemben. Megértettem, és megtanultam, hogy könnyebb vele szembenézni, és hagyni, hogy végigsöpörjön a testemen, mint azon rágódni, hogy mikor jön újra. Mióta várom szeretettel, azóta nem jelentkezett. (7 éve) Nem egy bunkó? Tudom, hogy hívatlanul be fog állítani, de „jó” vendéghez illően gyorsan el is távozik.

A szorongás kezelésével kapcsolatban egyelőre még csak kísérletezem. Rendkívül fontosnak tartom a humort. Hál Istennek, nagyon jót tudok magamon nevetni, és a férjem nagy partner ebben. Az adott pillanatban természetesen idegesítő vagyok, de rá pár órára már röhögünk rajta és kifigurázzuk a helyzetet. Sokszor eljátszunk a gondolattal, hogy adott helyzetben mit csinálnék, én előadom magam, és egy jót röhögünk. Sokszor azon gondolkodom, hogy ha ez nem lenne, akkor min mulatnánk?

Én is sok önsegítő könyvet olvasok, de vajon tényleg működnek? Vannak benne jó tippek, és olvasás közben szuperül hangzik, aláhúzom, kiírom, de körülbelül addig is tart. Egy könyv sem fogott még meg. Teleírhatnám vele a falat, hogy minden nap eszembe jusson valami frappáns mondat, vagy kis cetliket kéne a zsebembe rejteni, és napi szinten előhúzni valamit. Nem, ez nekem nem megy. Természetesen van, akinek ez válik be.

Következő próbálkozásom a meditáció, pilátesz és az úgynevezett mudrák felé irányult. Eleinte csoportban meditáltam, mert szerintem azt is meg kell jól tanulni. Nem könnyű. Akinek folyton pörög az agya, annak nagyon nehéz a semmibe elmerülni és lazítani. Ezen még dolgozom. A pilátesz jó a testnek és léleknek. Egyelőre még csak 4 hónapnál járok, és a heti 1 alkalom elég. Nem vagyok nagy sportember, sok időbe telt, mire megtaláltam a hozzám illő mozgást.

A mudrák világa nagyon érdekfeszítő. A mudrák misztikus kéztartások. Buddhát ábrázoló képekben is lehet látni. Lelki, testi egészséget segítő kéztartások. Az ujjak bizonyos sorrendben, formában való összeérintésével adott problémákat lehet megelőzni, illetve kezelni. Letöltöttem pár e-bookot, amit bárhová magammal vihetek. Szorongás kezelésére való mudrák tömkelegét találtam. Természetesen nagyon szkeptikus voltam, de talán eddig ez a leghatásosabb önkezelés, amit eddig találtam. Igyekszem minden nap az előírt mudrát gyakorolni. Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon erőteljes és hatásos. Azt szeretem benne a legjobban, hogy az adott stresszhelyzetben is lehet használni. Nem mindenki tud elbújni 5-10 percre a WC-be önterápiára. Én legalábbis nem. Álló helyzetben, ülve, munka közben is tudja alkalmazni az ember. Szóval imádom.

Következő terápia a légzés. Bizony. Csak figyeljük meg, mit csinálunk, amikor pánikolunk. Elfelejtünk normálisan levegőt venni. Levegő után kapkodunk vagy visszatartjuk. A pilátesz, meditáció és jóga ebben is segít.

Csökkentettem a kávé adagomat és egy másik alattomos stimulálószert, a cigit letettem. Eleinte azt hittem, segít lélegezni. Mekkora függős duma. Nem, idegesebbé tett. Köszi, nem kell. Kuka.Egy Dráma queen naplója

Gyógyszereket okkal nem írok. Gyűlölöm őket. Ennek is oka van. Úgy nőttem fel, hogy láttam anyámat, nagyanyámat töméntelen mennyiségű gyógyszereket szedni. Annyi „gyorsmegoldást” beszedett már anyám, hogy megtagadom minden formájában. Az első pánikrohamom után Xanax volt az első dolog, amit a magyar orvos hozzám vágott. Nem az, hogy esetleg megkérdezné, vajon mi okozhatja, ilyen és ilyen terápiák vannak stb. Bár megkérdezte, hogy „Maga most miért bőg?” Nem, tessék, vedd be, nyugodj meg. Bevettem, letompultam, aludtam, nem én voltam, felkeltem, a probléma ugyanúgy ott volt. Hozzáteszem, hogy ez az én meglátásom. Ha valakinek ez a gyógymód válik be, akkor azt elfogadom, nem akarom, hogy bárki szenvedjen. Valószínűleg már vannak jobb gyógyszerek szorongás és pánikroham kezelésére. Mindenkinek más az igénye. Tegyünk meg mindent, hogy megtaláljuk mi az, ami számunkra működik, mi tesz minket boldoggá, és ne érdekeljen mások véleménye.

Összegzésként annyit, hogy szuper érzés erről beszélni, és megnyílni. Túl sokáig hallgattam. A szorongásról, pánikrohamról sok mindent mondanak, hogy lehet örökölni, a környezet hozza ki, eleve ilyen vagy, vagy pedig a bolygók és űrbéli izék állása okozza. Nem tudom. Az ok nem érdekel, mit kezdjek vele, ez van. Egy biztos: nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül.

Egy szorongó mindennap rágódik valamin. Nehéz így az előrehaladás az életben. Tulajdonképpen saját magam elé pakolom az akadályokat. Nem akarok így élni, de nem tudom, hogy kell inaktiválni. Csupán az mentett meg eddig, hogy iszonyat makacs vagyok, nem szeretem feladni.

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.