Minden rosszban valóban van valami jó

A szívünk olyan, mint mágnes két pólusa és minden ölelésnél érzi az összetapadást. És elengedésnél a taszítást. A szeretet ereje mozgat mindent. Szerzőnk, Fáber Brigitta őszinte szavait idézem egy olyan témával kapcsolatban, ami nők sokaságát érinti.

0
13288

Történetemet azért szeretném megosztani Veletek mert bár az anyaság általában és szerencsére ösztönösen bújik elő a legtöbb nőből, mindig akadnak olyanok, mint én. Akiknél ez egyáltalán nem így van. Sok olvasó hölgy ezen már túl van és legtöbbjük talán már kislány koruk óta erre várt. Azonban szeretném most azokat támogatni, akik hasonló módon gondolkodnak/gondolkodtak, mint én.

Az a típusú lány voltam, aki hamar megfogadta, hogy sosem lesz gyermeke. Nekem karrier kell, meg az én testem maradjon olyan, ahogy azt én szeretem. Már tinédzser koromban elkezdtem a fogamzásgátlót, sosem bíztam a véletlenre.

Aztán kicsit eljátszottam a gondolattal, mikor már túl voltam pár komoly kapcsolaton. De valahogy mindig foghúzáshoz hasonló érzés töltött el, valahányszor csak beszédtémába került az anyaság. De persze én is mindig rávágtam …” Először egy fiú, majd egy kislány.” Miközben sosem gondoltam így legbelül. Miután pár éve eljegyeztek, próbáltam megbarátkozni a gondolattal. Hiszen, nem tagadom, benne vagyok a korban.

Úgy véltem megannyi nő képes erre, végül is ez a dolgom, majd csak végig csinálom. Nem lehet ez olyan nagy dolog. Megmondtam a vőlegényemnek, hogy rendben, benne vagyok. DE! A bébiszitter meg a mosogatógép kötelezően jár nálam a családalapító csomaghoz. Erre készüljön.

Igen. Sajnos feltételhez szabtam az édesanyává válást.

Akkor még nem láttam, hogy ez valójában egy olyan csoda, amit csak mi nők élhetünk át és mint ahogyan az igaz szerelemnek is, feltétel nélkülinek kellene, hogy legyen. Nő voltam, aki inkább férfiszerepbe bújt volna.

Láttam ahogyan a korombeli hölgyek viszonyulnak a babákhoz, és azt is, ahogyan a párom imádja a gyerekeket. Éreztem, hogy én erre nem állok készen. Ez így nincs rendben, miért is rabolnám az idejét. Ez csak egyetlen oka volt a szakításunknak, de én így éreztem helyesnek.

Én nem az a nő vagyok, aki majd ezt mind megadja neki.

Hosszú és szép kapcsolat volt, ezért eléggé keményen megszenvedtem a szakítást. Erről is egyszer majd szívesen mesélek.

A keserves hónapok után már éppen kezdtem volna talpra állni, amikor egy novemberi estén jött a rossz hír. Egy boxringben való jelenethez tudnám hasonlítani. Amikor már érzed, hogy eleget kaptál, te mégis keményen küzdöttél. Tied a meccs és élvezni akarod, ahogyan a tömeg ünnepel. Így hát bátran felállsz, de a taps helyett egy nagyobb pofont kapsz, ami visszaküld, inkább feladod és lent maradsz.

 – Részlet a novemberi napló bejegyzéseimből – 

Bepakoltam, már, ha lehet ezt annak nevezni. Behánytam pár sötét és meleg ruhát a kis bőröndömbe. Iratok és a jegyek megvannak, a többi nem érdekel. Persze, hogy a legmesszebbi reptérre kaptam csak jegyet. Ráadásul azt se néztem, hogy mekkora lehet a kézipoggyászom. Szerencsére összenyomtam annyira, hogy felengedjék.

Teljesen ki vagyok merülve. Útközben szereztem fuvart, hogy minél hamarabb Békéscsabára érjek. Jött értem az Oszkár. (Így hívom a telekocsisokat.)

Anya hívása és a hazaérkezésem között 18 óra telt el. Sajnos mire megkaptam a rossz hírt, már minden utolsó éjszakai gép elment, így ez volt a tőlem telhető leggyorsabb megoldás.

A kapuban várt rám. Mint egy árva összetört gyermek állt ott az amúgy is ridegen kinéző téli utcán. Annyira sajnáltam akkor ott édesanyámat. Kisírt szemekkel egy szörnyű éjszaka után. Egymás nyakába borultunk és együtt sírtunk. Ki gondolta volna, hogy legközelebb ilyen szomorú hír miatt találkozunk.

Én mindig úgy véltem Anyu sziklaerős. Neki sose fáj.

Azt gondolom sokszor elfelejtjük, hogy a “felnőtt” szüleinknek is joguk van a szomorúsághoz, akár csak nekünk “gyermekeknek”. Hiszen Anya is csak egy nő, egy érző szív és a gyermeke valakinek. Most már csak volt…

Úgy döntöttem, ha már úgysem alszunk, menjünk moziba. Tudom furcsán hangzik, de szerintem mindenki úgy gyászol ahogyan azt jónak látja. Akkoriban vetítették a Rossz Anyák Karácsonyát. Az 1. részt is együtt néztük meg. Úgy gondoltam a Mama nem fog megharagudni, ha Anya másfél órára kicsit felderül. Tudtam, hogy van a filmben érzelgős rész és miért ne sírna az ember egy sötét moziteremben, pláne, hogy szinte csak csajok nézték a filmet. Anyu pár ismerőse is a mozi fele járt és meglepően nézték, hogy a rossz hír ellenére Anyu a bejárat előtt sajtszószos nachossal álldogál.

De minket nem érdekelt. Az édesanyja gyászát csak Anyu érezheti igazán, én „csak” a nagymamám gyászolom. Nem tudom pontosan átélni, amit ő. Amíg ő itt van nekem és remélem még sokáig így lesz, addig nem is fogom megtudni, hogy ott azokban a pillanatokban ő mit is érzett.

Kemény hétvégénk volt, meg kell hagyni. Lelket kellett tartanom Anyuban. De nagyon jól viselte. Mint mindig. Mindent. Pedig fájt neki. Nagyon. Főleg, amikor a ravatalozóban búcsúztunk. Öleltük, karoltuk őt. A temetésre már a testvéreim is hazautaztak. Anya többször megemlítette, hogy gyermekei támogatása nélkül ezt lehetetlen lett volna végig csinálnia. Kis szűkcsaládi körben töltöttük az elkövetkezendő napokat, majd szép lassan mindenki visszatért saját életéhez és ment minden a régi kerékvágásban.

Kis kivétellel. Ugyanis bennem valami megváltozott.

Nagyon haragudtam az életre és mint mindig, kerestem a miérteket. Nekem arra a hétvére egy római kirándulás volt betervezve. Kemény hónapok álltak amúgy is mögöttem, és nagyon rám fért volna már a kikapcsolódás. De sajnos a hosszúhétvégém egy rémálomba torkollott. A sok fájdalom ellenére valamiért az erőm sosem fogyott el. Nem is értettem, hogyan. De mára már igen, értem.

A hónapokon át tartó olvasgatás-keresgélés-kutatás, a rengeteg önostorozás és a pszichológiai konzultációk után végül a nagymamám halála és ez az Anyuval “kettesben” töltött hétvége döbbentett rá arra, hogy igen, készen állok. Én is anyuka szeretnék lenni. Nem azért, mert van egy arra érdemes férfi mellettem, nem azért, mert a szüleim már unokáznának, nem azért, mert a húszas éveim végét járom. Hanem azért, mert én is szeretném átélni az érzést, amiről Anyu mindig mesél. Hogy a szívünk olyan, mint a mágnes két pólusa és minden ölelésnél érzi az összetapadást, elengedésnél pedig a taszítást. A szeretet ereje mozgat mindent. És én szeretek szeretni. És tudok is szeretni.

És szeretném egyszer megtapasztalni, hogy a baráti, testvéri, szülői és szerelmi szeretetek után milyen lehet az anyai szeretet. És annak viszonzása egy általam világra hozott kis lénytől.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..