Behálózva

Az internet fontos szerepet tölt be az életünkben. A legtöbb ember el sem tudja képzelni a mindennapjait nélküle. Valóban nagyon hasznos dolog, segíti a kapcsolattartást, a gyors ügyintézést és minden nap friss hírekkel lát el bennünket. Egyszerű és kényelmes életet élhetünk, amihez nem kell más, mint egy okostelefon, vagy bármilyen elektronikai eszköz, amihez internet elérés párosul. Számos nagyszerű funkciót fejlesztettek ki az elmúlt években, amit milliók imádnak és használnak előszeretettel. Bármennyire remek dolgok ezek, akad bőven hátulütőjük is. Szerzőnk, Fekete Lili írása.

0
233

Beszélhetnénk az internet veszélyeiről, hogy hány gyermek vagy tini oszt meg olyan dolgokat a világhálón, ami bajba sodorhatja őket. De ilyen cikkekbe és írásokba napi szinten belefuthatunk, ezért inkább a tapasztalataimat osztanám meg kilenc év után. Hogyan is nőttem fel az internet generációban, valamint, hogy látom az akkori viselkedésemet majdhogynem felnőtt szemmel.

 

Sajnos én is azon embereket képviselem, akik folyamatosan a mobilt nyomkodják és tátott szájjal, a külvilágot kizárva böngészik a közösségi oldalakat vagy a videómegosztókat.

Körülbelül nyolc éve regisztráltam a legnépszerűbb közösségi oldalakra. Tisztán emlékszem, hogy akkoriban még a tükörrel szemben állós, napszemüveges, fényképezőgéppel készített képek özönlötték el a hírfolyamokat, amelyeket persze erős vakuval kellett csinálni, hogy véletlenül se látszódjunk a fotón rendesen.

Miután feltettük a profilképet, következhetett a borítókép kiválasztása, ami a lányoknál általában vagy egy cuki kisállat volt, vagy valami idézetes habos babos képecske, a fiúknál pedig nagyrészt valamilyen jármű, vagy sporttal kapcsolatos fotó adta a profil hangulatát. Mikor túlestünk az első fontos lépéseken, kezdődhetett a végeláthatatlan jelölgetés. Minden embernek küldtünk felkérést, akit csak életünkben egyszer láttunk a kisboltban, vagy biciklizni a városban – még annak is – ha felbukkant az oldalon, hisz valóságos versenyt csináltunk régen az osztályban abból, kinek van több ismerőse.

 

Ennyit változott a világ. Korábban matricákat és bélyegeket gyűjtögettek a kisiskolások, manapság pedig javarészt ismerősöket.  

Miután meglett a megfelelő létszámú „ismerős”, következhetett a „lájk-vadászat”. Általában ez úgy zajlott, hogy a „- Mi jár a fejedben?” kérdést megválaszolva, idézeteket, vicceket, vagy képeket osztottunk meg, majd vártuk, hogy mindenki aki csak láthatja a bejegyzést, hozzájáruljon népszerűségünkhöz egy lájkkal. Természetesen a lájkok száma is remek versenyszám volt.

Akkor körülbelül négy vagy öt oldalon találhattak meg az emberek, ami utólag belegondolva teljesen felesleges volt. Mára csak egy maradt közülük működésben, mégpedig a Facebook. 2011-ben regisztráltam, ez idő alatt pedig több mint 2000 ismerőst és közel 400 követőt szereztem. Természetesen közülük körülbelül alig 200 emberrel beszéltem. Összegezve, a maradék 2000 ember csak csendesen, a háttérből követi nyomon a mindennapjaimat évek óta, amelyek az idő múlásával egyre érdektelenebbek lettek.

Kezdetben nem volt ritka a napi 8-9 poszt, ami általában vagy kép, zene, esetleg valami bölcs gondolat volt. Mára ez lecsökkent körülbelül havi egyre, de gyakran még annyit sem osztok meg. Mostanában csak végignézem a hírfolyamot és mindössze a legfontosabb ismerősökkel tartom a kapcsolatot, akiket bár tényleg személyesen ismerek, nem sűrűn látok vagy a távolság, vagy az időhiánya miatt.

 

 Ahogy, mondhatni öregszem, jobban odafigyelek arra, mit is töltök fel az internetre, hisz ami egyszer felkerül, az ott is marad, hiába is próbáljuk minden erőnkkel eltávolítani.

Egy sokéves kép, vagy bejegyzés, könnyen kihathat a tanulmányainkra, a munkánkra és nem utolsósorban a kapcsolatainkra is. Ami anno viccesnek és jópofának tűnt, ma már lehet, hogy kínos és cseppet sem illik a mostani életvitelünkbe, de mint említettem, hiába is töröljük, és próbáljuk elfeledni, bármikor felbukkanhat újra és újra.

Lehet, hogy valamelyik reggel a főnök éppen a 18. szülinapi bulidon készült, cseppet sem vállalható képpel köszönt. Vagy a párod vághatja eléd, hogy az egy éve készült fotón, miként faltad a kedves exedet, mindenféle aranyos és romantikus megjegyzés keretében, amit a képek alá írtál akkor, amikor még óriási és mindent elsöprő volt a szerelem köztetek.

Lehet, hogy mára már nem jelent semmit az akkori kapcsolat, de annak, aki most éli veled a mindennapokat, nem esik túl jól, hogy ugyanazokat a beceneveket és aranyos kommenteket aggatod rá is, mint az elődjére.

 

Magamon is észreveszem az internetfüggőséget.

Amikor úgynevezett fantomrezgéseket érzek, és görcsösen kapok a zsebemben lévő telefon után körülbelül ötpercenként, mert azt hiszem épp írt valaki vagy keresett. Valójában, ha nem kapok üzenetet, akkor is képes vagyok órákon keresztül a telefont bámulni, és értelmetlen posztok olvasásával elfecsérelni az időt. Szorongok, ha olyan szituációban vagyok éppen, hogy nem tudom megnézni az értesítést. A legrosszabb rémálmom, hogy lemerül a mobilom, vagy nincs megfelelő térerőm. Tudom, beteges és cseppet sem helyes ez a viselkedés. Igyekszem minden erőmmel azon lenni, hogy visszaszorítsam a mobilhasználatot, főleg, ha társaságban vagyok. Pár hónapja, eljutottam addig a pontig, hogy sokkal fontosabb a pillanatot megélni, mint megmutatni.

 

Az, aki végig közvetít egy koncertet, bulit vagy előadást, nincs ott lélekben, így nem is tudja magát átadni az élménynek.

 Nem, nem kötelező kitenni képet, vagy videót a párunkkal mindennap, minden egyes találkozáskor, valamint a gyermekünket sem kell naponta a kamera elé állítani, mielőtt kitesszük az ovinál.  Enélkül is lehetünk boldogok, mert nem másoknak kell bizonyítani görcsösen, hogy együtt vagyunk és minden milyen szép, hanem magunknak. Nem kell kiírni, hogy új helyre költözünk, mennyit keresünk, vagy hogy életmódot váltunk. Elég, ha szépen, csendben véghez visszük a kitűzött céljainkat.

Az online üzenetváltások sem mindig előnyösek, hiszen nem látjuk a másik gesztusait, mimikáját, ezért gyakran másképp értelmezzük a leírtakat, mint ahogy beszélgetőpartnerünk gondolta. Kapcsolatokat, barátságokat és családokat tehet tönkre, hogy minden egyes pillanatunkról beszámolunk a közösségi oldalakon.

 

Nem csak a bejegyzések tartalma adhat okot a veszekedésre, félreértésekre, és elsősorban az egymástól való elhidegülésre, hanem az is, hogy teljesen elfelejtünk szemtől-szemben beszélgetni.

Sok esetben személyes találkozáskor sincs már beszédtéma, mert gyakori válaszként szolgál a „- Ja, láttam Facebookon tegnap, hogy kitetted.” mondat. Kínos csenddel fedett pillanatokat eredményezhet az, ha mindent elárulunk magunkról már előre. Ezáltal már az első találkozás alkalmával, szinte úgy ülünk le egymással beszélgetni egy idegennel, hogy mindent tudunk róla. Felgyorsult a világ.

Elavultak a régi, ám szép szokások, például, amikor még kreatív és gyönyörű, kézzel írt leveleket küldtek egymásnak az emberek, vagy amikor randevúztak a fiatalok, több alkalommal is, és nem egy napos üzenetváltással jöttek össze. Amikor még fontos volt a megfogalmazás, nem voltak érthetetlen és felesleges rövidítések, melyek vagy az angol nyelvből kerültek át, vagy a csodás magyar nyelv elcsorbításával jöttek létre. Amikor még gyermekkacagástól volt hangos az utca, a park, a játszótér, egészen addig, amíg sötétedni nem kezdett és fel nem kapcsolták az utcai lámpákat. 

 

Manapság a pici gyerekek hintáznak vagy csúszdáznak, édesanyjuk pedig gyakran a közeli padon pötyögi a telefont.

Ennél már csak az keserít el jobban, ha ugyanezt babakocsi-tologatás közben teszi. Az idősebb nebulók iskola után rohannak haza, hogy egyből a számítógép elé ülhessenek egészen estig. Természetesen vannak kivételek, akik boldogan és meghitten élnek minimális internethasználattal, és fontosabb számunkra a valódi együtt töltött idő, mint a posztolgatás. Mondanám, hogy a szülők az állandó mutogatási kényszer miatt kimaradnak a lurkók gyermekkorából, de azt, amiben a mai fiatalok nagy része felnő, nem nevezném gyermekkornak.

Mai fiatalok… Utálom, amikor egy idős ember ezzel a szöveggel jön: „- Ezek a mai fiatalok…” Mindig is felállt a hátamon a szőr ettől a kifejezéstől, de azt kell mondanom, akad mondanivalója bőven ennek a mondatnak.

 

Minden generációnak meg volt a maga függősége. A miénknek az internet az.

 Összegezve az internetről alkotott véleményem az, hogy hasznosnak tartom több szempontból is, de inkább a személyes kommunikációt részesítem előnyben. Nagyszüleink többsége nem használ internetet és okos eszközöket, nincs szükségük „simitelefonra” mint a legtöbb első osztályos kisgyereknek. Nincs kütyüjük, amin több ezer fotó elfér, csak pár doboz kopott, itt-ott megsárgult, fekete-fehér fényképük, amiket mégis jobb érzés nézegetni, mint bármi mást.

Nem osztanak meg magukról mindent a neten, nem olvasnak mindenféle hírt, mégis naprakészek és tájékozottak. Nem kapnak mindennap emlékeztetőt a Facebookon kinek, mikor van születésnapja vagy névnapja, ennek ellenére mindig felköszöntenek. Nem felejtettek el beszélgetni, és megélni a pillanatokat.  Én mint „mai fiatal” azt kell mondanom, hogy irigylem őket.

Csodálatos dolog az internet, szenzációs, egyszerű és gyors.

Viszont óvakodjunk tőle! Ne váljunk a rabjává!  Éljünk, beszélgessünk, szeressünk! Élőben, személyesen, ne virtuálisan.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..