A kezdetek, avagy a tinédzser kori tévképzetek…
Egészen normális gyereknek készültem eredetileg, én is a szőke herceget vártam fehér lovon, amit most már tudok, hogy sosem jön el. De akkor még hittem benne. Ahogy abban is, hogy szüzen, fehér ruhában megyek férjhez a szerelmemhez, és nem azért mert az a szokás, hanem mert tényleg érintetlen vagyok. Ma már csak nevetek a naivitásomon, a gyermekkori álmaimon, amiket az élet apró szilánkokká tört. Kemény lettem, sokszor érzelemmentes, mint ahogyan a férfiak szoktak reagálni. Jobb így… ha nem vársz el semmit, nem is csalódhatsz… És hogy mi keményített így meg?
Kezdjük csak a tinédzser kornál. Dagi kisgyerek voltam, arcom tele pattanásokkal. Tipikusan az a fajta lány, akit a menő srácok messziről elkerülnek, mert ciki velük mutatkozni.
Ahhoz, hogy mégis a közelükben maradhassak, megtanultam „havernak” lenni, akire mindig számíthattak, akinek mindig kész volt a házija, aki bármikor képes volt egy fogalmazást megírni helyettük. Csajként, nőként, sosem léteztem számukra. Én voltam az, aki sosem járt senkivel, sosem hívták randira (de mindeközben mindennél jobban vágytam arra, hogy valaki szeressen, valaki észrevegye, hogy nem csak egy ’haverrobot’ vagyok, hanem van két cicim, ami ugyan nem nőtt nagyra, de legalább formás). Nem voltam nagy buliba járó típus, inkább a könyveimhez, a képzeletbeli karakterekhez menekültem. Ezért is volt nagy szó, amikor a barátaimmal elmentem egy buliba, ahol összeismerkedtem egy tinédzser sráccal. Ekkor 16 voltam, és végtelenül naiv. Hittem a szerelemben, hittem az emberekben, és hittem abban, hogy csak jó történhet. A fellegekben jártam, amikor egy fiú elhívott randizni, a barátaim el sem akarták hinni…
Pont a rút kiskacsát viszik randizni, a sulibuli után? És valójában, csak és kizárólag miattuk mentem el a randevúra.
Ahogy végre örömtől és várakozástól csillogott a szemük, az leírhatatlan volt. Nem akartam menni… Nem tetszett a srác (nevezzük csak Áronnak) vizenyős, hideg és érzelemmentes kék szeme, és valami hihetetlen negativitás áradt belőle, amit rajtam kívül senki sem vett észre. A randi napján könyörögtem a barátnőmnek… ne engedj el kérlek, nem akarok menni…félek… De ő mindezt csak izgalomnak vélte, lámpaláznak… Boldogan mosolygott, mikor Áron durván megragadta a csuklómat és rángatott maga után. Ő az egészből csupán annyit látott, hogy végre randizni viszik a barátnőjét, akiről azt hitte, hogy örökre aggszűz marad.
Én féltem…halálfélelmem volt. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. A barátaim magamra hagytak, akkoriban még mobiltelefon sem volt. Egyetlen szó nélkül követtem, mehetett volna bármerre…Lebénultam…
Hallottam miről beszél, de nem fogtam fel. Kézen fogott és felvitt a lakására.
Közben keze bejárta testem minden egyes négyzetcentméterét, amit nemhogy nem érintett még senki, de még csak nem is látta…. Ahogy a szemébe néztem, egy éhes vadállat tekintete nézett vissza rám, szinte felfalt. Remegett minden egyes porcikám a félelemtől. A lakásban a falhoz nyomott, nedves szája érintett mindenhol, olyan volt mintha egy utálatos csupaszcsiga mászkálna a testemen. A karjaimat a fejem fölött lefogta, testével a testemnek feszült, mozdulni sem tudtam. Szabad kezével bejárta a testem, úgy éreztem, mintha egy polip lenne, mindenhol ott volt.
El sem tudom mondani mit éreztem, amikor nyílt az ajtó, és az anyja belépett. Nem tudom mi történt volna…
Csak azt tudom, hogy hazáig rohantam, azonnal a zuhany alá álltam, és súroltam magam, mindenhol… undorodtam a saját testemtől, undorodtam magamtól. És természetesen magamat hibáztattam, biztosan én tehettem róla, rossz jelzéseket adtam, így csakis én lehetttem a hibás. De sírni nem sírtam, és senkinek sem szóltam, erősnek kellett lenni, és nem foglalkozni a világgal. A könyvek világába menekültem, együtt éltem a hőssel és a hősnővel… És egyetlen egy férfira sem néztem rá. Egészen addig, amíg rá nem bukkantam szexuális tartalmú újságokra és a Roald Dahl által írt, humorosnak szánt Spermaakció című könyvre (a mű egy potencianövelő szer felfedezéséről és a gyakorlati alkalmazásához kapcsolódó mulatságos és pikáns szexuális kalandokról szólt). Ilyen könyvvel, és a szexuális hirdetéses újsággal még sohasem találkoztam. Nem, nem pornó magazinok voltak, képek nem voltak benne, csupán hirdetések. Igazi sokként ért, hogy ilyen is létezik, ezt az egészet lehet élvezni is? Nem csak szükséges rossz? A fantáziámat igencsak megdolgoztatta. Tisztán és őszintén kifejezve írták le benne, hogy mi az, amit szeretnek, és mi az, amit ki szeretnének próbálni. Nyíltan fedett fel olyan vágyakat, amiknek még a létezéséről sem tudtam.
Ezek az őszintén leírt szexuális hirdetések, egy teljesen új világ kapuját nyitották ki előttem.
Addig sohasem tudtam elképzelni kapcsolatot két nő között, soha nem hallottam az orális szexről, a megkötözésről, a játékokról, arról, hogy létezik az orgazmus. Sosem tudtam volna, sohasem hallottam volna, és itt ezen van a hangsúly…, hogy létezik ebben a világban valami olyasmi, ami bőven túllépi a paráznaság fogalmát és a misszionárius póz határait. A porzóról és a bibéről meg már ne is beszéljünk. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy milyen is az, amikor a tinédzser lány bugyija annyira nedves lesz, hogy azonnali cserére szorul. Először azt hittem, bepisiltem, de ahogy tovább olvastam, rájöttem, hogy ez természetes reakció. A megtapasztalás útján jöttem rá arra is, hogy az önkielégtés nem bűn, hanem az örömszerzés legjobb forrása. Elkezdtem megismerni a testem, elkezdtem vágyni egy igazi férfira, arra, ahol eddig csak a kezemet éreztem, végre egy lüktető, kemény férfiasságot érezzek, ahogy szétfeszít. Ekkor már biztos voltam benne, hogy felkészültem a szüzességem elvesztésére, már csak egy megfelelő jelöltet kellett találnom.
Szeplőtlen mivoltom elvesztéséről, a téli meztelen kalandokról, a vidám magaslesen töltött délutánról a következő alkalommal olvashattok.
