Mindennapi kenyerünk – a kenyérnek lelke van!

„A kenyér egy csoda, ami a házunkat otthonná varázsolja az illata által, és közben olyan élményeket idéz fel, amelyeket elveszettnek hittem.” Szerzőnk, Flórián Gabriella szavait idéztem. A kenyérnek lelke van, de úgy érzem, ebből a cikkből kiderül, hogy titka is van és ez nem más, mint a szeretet, ami szívből jön.

690
Mindennapi kenyerünk - a kenyérnek lelke van!
Életem során ettem már elég kenyeret és volt benne változatosság bőven. A boltitól a nagyapám által kora hajnalban dagasztott, kemencében sült kenyéren át, a magam által életre keltett, receptből készülő kenyérig.

[sc name=”kiemeles1o”]Én mondom nektek: – a kenyérnek lelke van![sc name=”kiemeles1z”]Kislányként Erdélyben éltem egy nagy városban, ahol annak idején a boltban kapható kenyerek nagyon messze álltak az igazi kenyér fogalmától. Persze kinézetre mind annak tűntek, de azok messze nem adták vissza azt a lélekig hatoló illatot, amit egy kemencéből frissen kivett, vizes ecsettel lekent kenyér áraszt magából. Hmmm….

 Mindennapi kenyerünk - a kenyérnek lelke van!Mai napig emlékszem, mikor a távol élő anyai nagyapám, hajnal 4-kor ébredt, kimosta a nagy fateknőt, amibe a nagymamám lisztet szitált. A népmesékből ismert faragott láda, a padláson állt tele liszttel, díszes gombjait alig értem el. Nagyapám sokszor felvitt a padlásra, mert látni akartam, a kenyér honnan indul útnak.

Azután nagyapám bedagasztotta a tésztát, azért ő, mert ez igen nehéz és kemény munka, az amúgy is törékeny termetű nagymamámnak.  A vágódeszkára mama lisztet szórt, melybe rajzolhattam. A dagasztás közben a liszt, víz, kovász, vagy öregtészta adta az erőt, amelyből gyönyörű, gömbölyű kenyerekké keltek. A gyékény szakajtóba, a mamám kelengyéjéből, háziszőttes kendő került, melyet finoman meghintett liszttel, gondoskodó kezével. A tészta gombócok, a szakajtóba keltek letakarva, melyből egy 5 kilós és egy 3 kilós kenyér várta, hogy a nagyapám útnak induljon vele a kemencéig.

Mindennapi kenyerünk - a kenyérnek lelke van!

A kemencébe tette az ajtót, rázárta és magára hagyta, a két termetes kelt tésztát…. alig vártuk, hogy megnézhessük milyen gyönyörűen piroslanak az izzó kemencében. Mikor elkészültek, a lapáttal kihúzta őket, a nagymamám pedig, a kerekes kútból felhúzott friss vízzel kente le. 

 

[sc name=”kiemeles1o”]A gyönyörű kenyér puffogásának hangot adva, gőzölt és sercegett, majd pillanatok alatt gyönyörű fénye lett, az illata pedig mélyen orromon át, az örökké emlékszem kategóriába véste magát.[sc name=”kiemeles1z”] Nem tudtam kivárni míg meghűl, nagyapám éles kést vett kezébe, -ezzel csak kenyeret vágott- a még meleg kenyeret, egy szép piros csíkos háziszőttesbe tette, melyet a mama szőtt. A kenyeret élére állította, a kendőt magához fogta, és egy keresztet rajzolt a késsel az aljára, mielőtt megvágta. Nem volt nagy hívő a nagyapám, de a kenyér…az szent. A család legfőbb élelme, és csak a jó búzából lesz jó liszt, abból meg finom kenyér.

Az éles kés harcba szállt a friss ropogós kenyérhéjával, megküzdöttek és lett egy szép szelet frissen illatozó, lyukacsos hófehér belű csoda. Csoda, amely igazán szívből készült és hajnalban frissen, tiszta és indulatmentes állapotban kelt életre, a nagyapám keze által. A búza a határban dolgozó, jókedvűen nótázó aratók által került be a malomba, ott a molnárok sem igazán stresszesen dobálták, a búzával teli zsákokat. A lisztet pedig vígan fütyörészve zsákolták és indították útjára a falu népének.

Mindennapi kenyerünk - a kenyérnek lelke van!Most, térjünk vissza a mai ismert átlagember kenyeréhez. A gépek learatják, a búzát gépekkel megőrlik, embert alig látni, nemhogy jókedvű, fütyörésző molnár legényeket. Fehér védőszerelésben, néha egy-egy ember végigmegy a futószalag mentén, ahol már a boltba induló lisztcsomagok sorakoznak. Ebből a pékek, zajos üzemekben gyártják nekünk a finomnak gondolt, állományjavítós és adalékanyagos kenyeret. Magam is jó darabig ezt ettem, néha igen meg voltam elégedve a minőséggel.

[sc name=”kiemeles1o”]Azután eljött az ideje annak, hogy már nem csak magamért voltam felelős, hanem egy új életért is, a gyermekemet nem akartam, ilyen üzemben készült kenyérrel etetni.[sc name=”kiemeles1z”] Hetekig gondolkodtam, miként is kellene hozzá fogni, mert ugye a gyerekkori élmények és tapasztalatok, lássuk be azért nem igazán a biztos tudást adták, ehhez a nem egyszerű feladathoz.  Mivel a nagyszülők a dédunokát már nem érhették meg, így a kenyérkészítés fontos tudományát, és a családi bevált receptet, nem örököltem meg.

Kutakodtam és bevásároltam, majd itthon az esélytelenek nyugalmával, és némi gyerekkori emlékkel, nekiláttam a kenyér készítésnek. A dagasztás kemény verejtékcseppjeivel megküzdöttem- nagyapámnak a több kilónyi liszttel, látszólag könnyű dagasztás, igazán embert próbáló feladatnak bizonyult. A magam 152 centi magasságával, és a 40 kiló vasággyal kategória részeseként megfogadtam, hogy ezt nem sűrűn fogom csinálni, mert annyira fárasztó.

Várakoztam, a tészta megkelt és a sütőbe tettem, most is mint kisgyerekként ott ültem, és lestem-most már az üvegajtón át, hogyan sül az én kenyerem. A sütőből régi ismerős illatok kezdtek áradni, melyek megannyi szép emlékkel ajándékoztak meg a várakozás alatt. Modern világunk csodásan beépített időmérője, hangosan csörgetett fel emlékeimből a sütő előtt ülve. Piros csíkos konyhakendőm modern, de az emlékek élénken éltek, hogyan kell a kisült kenyérrel bánni, ami elsőre nem is mutatott olyan rosszul. Lekentem a tetejét, majd a kendőre tettem. Illata bejárta a konyhát, a kemence melletti élményekkel össze nem hasonlítható, de itt 2000 km-rel távolabb és 35 évvel később, egy modern világban, szinte tökéletesnek mondható pillanat volt. Most sem tudtam megvárni míg kihűl a kenyér, elővettem egy új kést –mától ez lesz a kenyérvágó késem, majd élére állítottam a még meleg kenyeret, keresztet rajzoltam az aljára és behunytam a szemem.  Nem tudom mennyi idő telt el, de a szemem könnyfátyolától, alig láttam milyenre vágtam az első szeletet. Az illata ismét mélyen az emlékezetembe égett, a friss puha kenyeret vajjal megkentem és mint egy kisgyermek, úgy faltam.  [sc name=”kiemeles1o”]Olyan felszabadult és boldog pillanatok voltak ezek, melyek a lelkembe fészkelték magukat olyannyira, hogy tudtam, tudtam… a kenyérnek lelke van.[sc name=”kiemeles1z”]

Mindennapi kenyerünk - a kenyérnek lelke van!A kenyérkészítés bármennyire is nehéz fizikai munka, tudtam… nem fogok bolti kenyeret venni többé, magáért az élményért és az illatért, mely nekem az otthont, a gyökereket jelentette. Sütni fogok a családomnak. A kenyér egy csoda, ami a házunkat otthonná varázsolja az illata által, és közben olyan élményeket idéz fel, amelyeket elveszettnek hittem. Boldogan vártam haza férjem a munkából, ki mit sem sejtve nyitott ajtót, és széles mosollyal kérdezte: Sütöttél valamit? Majd neki is kentem egy szeletet a puha, ropogós héjú kenyérből és a kezébe nyomtam. Megette nagy örömmel és azt mondta: „Életem legfinomabb kenyere, mert csak nekem készült attól, aki szeret engem!”

A mai napig én sütöm a kenyeret, és csak egy dolog bánt, hogy nem fogtam neki előbb, a fiam pedig pont úgy szeret sürögni az asztal körül, mint annak idején én, kenyér készítéskor. Már 4 éve vagyunk nagy szerelemben, a házi készítésű kenyérrel és az ő fenséges illatával.

Advertisement

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here