Agócs úr

A természet természete: ad amit ad, ha kéred is, csak azt adja mit adni akar. Gyula úr novellája

Az utazás során orgonabokrokhoz értem. Két sorban gyönyörű párhuzamban haladtak az út szélén. Hosszan elnyúltak a távolba, ahogyan az út kanyargott a tájban. Páratlan látványként elém tárulkozva, mint ahogy egy folyó mellett növekednek a fák és egyéb természeti csodák. Az út felett egy tábla helyezkedett el, épp az orgonabokrok kezdete előtt. A tábla öregnek tűnt.   Nyikorgó, rozsdás láncokon hintázott a szél kecses érintésében. Szélei ütöttek, szú rágta nyomok voltak felfedezhetők minden egyes pontján. Három deszkából volt összepántolva, két szélén a láncnál is rozsdásabb fém lapokkal.

Még figyeltem a tábla különösen öreg alakját, azokat a gyönyörű orgonákat is, amiknek együttes illata az egész völgyet beborította. A szél… ahogy hosszan osont végig levelei és virágai között, miknek megrázása zeneként futott végig hallójárataimon, legszebb fehér és legszebb lila színpompa ragyogtatta szemem világát. A soha addig nem érzett zamat már-már tapinthatóvá vált. Simogató meleg karmesterünk, a szél, úgy döntött hogy erősebb dallamra vált. Ebben a pillanatban szirmok milliói szálltak egy irányba, s eképpen az idő is. Persze egy nyikorgás ritmusa zendült fel egy időben ezen látvánnyal. Így került képbe a tábla másik oldala is, egy kortól és napfénytől beleégett felirat állt rajta. Még csábított a virágok illata amiből útravalónak készültem gyűjteni, de a felirat olvasása még nagyobb kíváncsiságot tanúsított bennem. Aláálltam a táblának és felolvastam:

Ezer szóval, ezer gondolat

“Összedönt, ha letöröd világát!”


Még pár percet gondolkodtam, jelent-e bármit is mielőtt folytattam volna virág gyűjtésem.
Minek a világát törhetem le? Mi tud ledönteni ha nem maga a világ töri le kedvem?
Minek a világát tördelhetném? Az első orgonabokor pont kézreállónak tűnt, így
megragadtam és leszedtem egy kisebb gömb csokrot. A pillanat amikor leszedtem
különös volt. A szél elcsendesedett, a szirmok nem szálltak tovább csak földre hullottak,
az illatvilág is kevésbé volt erős. Minden addigi érzésem és látképem hirtelen változását
egy kisebb, pánikszerű ijedtség foglalta magában. És ahogy körbe tekintettem, a táblán
megdöbbentve láttam, hogy a felirat ami szerepelt rajta megváltozott. A szúk amik
benne lakoztak vissza vonultak lakályukba, így egy új felirat képződött:

Ezer szóval, ezer gondolat

“Összedönt, ha letöröd virágát”.

Ijedtségem hevében zúgó neszt hallottam a távolból, egyre hangosodott, egyre félelmetesebbé vált. Éreztem, hogy felém közeledik de mozdulni sem bírtam. Erős csípést éreztem jobb karomon vékony hang kíséretében:
– Gyertek megtaláltam! ITT VAN!

Világossá vált számomra, hogy az orgonák védelmezőinek hada szállt felém. Azonnal futásnak eredtem, de az orgonák összeborultak előttem így meggátolva irányomat, nem maradt más lehetőség csak az erdő. Már közel jártak. Kétszer is elestem a fák gyökereiben, amik a magas termetű avartól nem igazán voltak észlelhetők. Úgy csörtettem mint egy vad, amit űznek.

– Kapjuk el! Most megcsípjük! Aki orgonáninkból szakít, velünk gyűlik meg a baja!

Egyre hangosabban, egyre közelebb értek. Semmi menedéknek látszó hely nem nyújtott fedezéket a méhek dühe elől. Szorítást éreztem bal lábamon, végig tekeredett és megragadott, erősebben mint bármely földi lény. Egy levelektől mentes gigászi ős tölgy volt. A leghatalmasabb. Megfogott, és mint egy zoknit az ágy alá, úgy dobott be hatalmas gyökerei alá. Nem kifejezés a sötétség, ami bent fogadott, csak egy aprócska vakond üreg által beszökött napsugár halvány vonala világított meg két követ. Néma csend, a méhek zaja is távolodott, végül el is múlt. Próbáltam kiutat keresni, de amint a falhoz értem, a gyökerek összefonódtak, nem akartak kiengedni. Ásásról szó sem esett, túl kemény volt a föld túlon s túl.

– Mit keresek itt?

– Én is ezt kérdezem? – válaszolt valaki.

– Ki vagy?

– Tölgy Agócs, az őstölgy kör családbó Mit keresel itt? – kérdezte megint.

– NEM TUDOM!!!!! – feleltem értetlenül.

– Régen nekem voltak egyedül olyan leveleim, amelyeknek oldalain üzenetek voltak, de nem messzire innen beköltöztek az út szélére az orgonák, és azóta a méhek nem porozzák a           családom. Túlzottan leköti őket az a sok ostoba orgona!

– Miért nem kéred meg őket?

– A természet természete: ad amit ad, ha kéred is, csak azt adja mit adni akar. Különben nem jártak erre száz é Most pedig téged mentettelek meg, épp az imént, épp előlük.

Szomorú voltam, hogy Agócs úr ilyen sorsra jutott, de örültem, hogy megmentett.

– Szeretnék kijutni hogy segíthessek!

– Értelmetlennek tartom, mert a természet ha kell, alkotja magát.

– Szeretném ha kiengednél!

– Egészen jó társaság vagy, és mivel megmentettelek, tartozol nekem és tartozásodat itt töltheted velem!

– NEM!!! NEKEM MENNEM KELL!!!!

– Sajnálom, a természetet kérni lehet… de akkor is azt ad, amit adni akar, s én a természet részeként nem akarok kiutat adni neked.

Mérgemet ki kellett adnom ebben a szűk barlangszerű és egyre idegesítőbb helyen, így belerúgtam az egyik kő

– ÁÁÁ hagyd abba!!!! EZ NAGYON FÁJ!!!!! – kiáltott fel Agócs úr és megrázta magát.

Nem szóltam semmit, csak odamentem a felrúgott kőhöz, és láttam annak üregében egy falevél hevert. Nem emeltem ki, féltem mi történhet. Föld takarta be nagy részét, amennyit csak bírtam lefújtam róla, és az állt rajta: “VILÁGA”. Hát ezért volt a kiabálás.

Ezer szóval, ezer gondolat

Kijutásom iránya lámpaként gyulladt fejemben.

– Agócs úr!

– Mondd hát!

– Próbáld hívni a természetet! Ha hívod, maradok, ha nem, elmegyek. – morgás, nyögés, nemakarás hangjai.

Kint feltámadt a szél, és hallottam, ahogy Agócs úr nagyot vesz belőle. Azt hiszem ebben a pillanatban kért. A másik kő felfordítása következett, óvatos, lassú mozdulatokkal állítottam élire, de alatta nem találtam semmit, csak egy üres, félgömb alakú mélyedést. Kicsúszott a kő a kezemből, ahogy sáros, csúszós felületénél fogva próbáltam tartani. Odébb gurult, és a barlang egyik falába ütközött, ahogy megállt. Tetejére borult, egy felirat volt olvasható rajta: “VIRÁGA”.

Ahogy összevillantak a képek, a tábla, az orgona, a virág, a természet, s a világa, megdöbbentem ültem ott a félgömb alakú mélyedés előtt. Ennek kapcsán elővettem gömb csokor orgonám, bele raktam a mélyedésbe, visszatoltam a követ és vártam…

Rázkódott a föld, nyikorogtak egymáson a gyökerek, fülsüketítő dübörgés, fáknak recsegése – ropogása. A fény, ami egy kis lyukon szökött be, egyre erősödött, egyre nagyobbra nyílt a vakond vájat, végül ott is távoztam, amint elfértem benne. Mikor kiértem, szememet orgona lila színvilág fogadta és tölgylevelek ezrei hullottak.
Mindegyik oldalán volt üzenet, a sok ezer közül kettő haladt el közvetlen az orrom előtt. Az egyiken a „BOLDOGSÁG” a másikon a „VÁLTOZÁS” volt.
A változást elkaptam, a boldogság meg lehullott az avarba a sok ezer másik üzenet közé.

Még figyeltem a tábla különösen öreg alakját, azokat a gyönyörű orgonákat is, amiknek együttes illata az egész völgyet beborította. A szél... ahogy hosszan osont végig levelei és virágai között

FORRÁS1000 Words Magazine author: Gyula úr
Előző cikk23 dolog amit nem biztos, hogy tudsz a méhekről és a mézről
Következő cikkSzüleink felnőtt szemmel – avagy rájönni, ők is emberek
Inzsöl Gyula
Tizenkét éves voltam amikor az első versem született egy ,,véletlen" folyamán, és tizenkét éves amikor iskola versenyt nyertünk egy olyan barátommal párban, aki rettentő szépen tudott szavalni. Tizenhárom éves voltam amikor repülőmodellező hobbim által versenyt nyertem, felnőtt kategóriában is. Tizenöt éves, mikor a világ négy legjobb modellező pilótái közé sorolhattam magam, és tizennhat, amikor ezt az egész ország számára megmutathattam. Tizennyolc, mikor először szálltam a fellegekbe egy neves műrepülő pilóta által, ahonnan olyan nézőpontokat gyűjthettem össze ami még ma is segíti a dolgokra való rálátásom.Tizenkilenc éves koromban kezdtem el olyan filmekben díszletépítéssel foglalkozni, amelyeket ti már vagy láttatok vagy még nem. Díszletépítőként megtanultam hogy egyetlen csavar kivételétől összeomolhat az egész, úgy gondolom ez az életre is igaz. Huszonegy, mikor első saját két kezemmel készített ételem vendég szájához ért. Huszonkettő, mikor arra a döntésre jutottam hogy egy elragadó nőnek megkérjem a kezét, igaz hogy az elragadás-elszakadásba fulladt... de soha egyik életeseményem sem akadályozott meg abban, hogy olykor-olykor írjak egy verset. És huszonnégy éves mikor egy versem nagyobb nyilvánosságot kap a megszokottnál… most ennél a fejezetnél tartunk amit te végig kísérhetsz figyelmeddel. És ezúton is köszönöm ha így teszel, mert így hozzám közelebb leszel.

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here