Utazni jó – vagy mégsem?

0
1753
Utazni jó – vagy mégsem?

Ezzel a cikkel egy görbe tükröt szeretnénk tartani néhány honfitársunk arca elé. Jómagam frekventáltan utazom, és bizony megfigyeltem néhány jelenséget, amit lehetne jobban csinálnunk utazásaink során. Tegnap Londonból repültem Budapestre, és egész reggel azon puffogtam, hogy tényleg ennyire birka módon utazunk mi, magyarok? Ha nem viselkedtem szépen gyerekként, csak engem csapott kupán jóanyám? Néhányunknak tökéletes ajándék lenne egy szép, bőrborításos utazási etikett könyv, merthogy amint átlépjük az országhatárt, bizony-bizony nem csak a “Kovács, Horváth, Kiss…stb.” családot képviseljük, hanem, ahogy azt a kis csinos bordó útlevelünk is jelzi, (ha nincs, akkor a személyi) a magyar társadalmat is. Így nem árt némi kultúrmosolyt az arcunkra erőltetni. Utazni jó – vagy mégsem?Általában időben érkezem, és – más potenciális inger híján – nincs jobb dolgom, mint az, hogy azon merengek, mit csinálnak az emberek körülöttem. Már a biztonsági ellenőrzésnél elhangzott az „eztavizetmegfelvihetemszerinted?” kérdő mondat, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy nem lehet egy flaska vizet csak úgy felvinni a gépre.

Csupán 68 plakát emlékeztet mindenkit, és bármilyen meglepő, nincs kivétel. Se én, se a Jóska, se más.

A bőröndök nagyságára és súlyára vonatkozó feltételeket sem mindenki olvassa végig figyelmesen, aztán persze jönnek az „azokacsúnyaésrosszemberekelvettékatáskámat”, és a „légitársaságezzelbiztosjópénztkeres” általános felháborodást jelző mondatok. Nem sokkal mögöttem elhangzott egy türelmetlen „ráakarokgyújtani” is, és amikor mindenki figyelmen kívül hagyta, még felháborodva megtetézte egy „jogomvanahhozhogyelszívjakegycigitamikorakarok-kal”. A várakozás nehéz időtöltés, így amint kiírták a kapu számát, azonnal megkezdődött az egymás lökdösése, fellökése, oldalba vágása. Egyértelműen orr alatti, magyaros káromkodással fűszerezve, mintha mindenkinek elsőbbségi beszállókártyája lenne, vagy legalább a nyertes lottószelvényt vehetné kézhez, ha benne lesz az első 5-ben. Egy férfi megelőzött két másikat a sorban, és elégedetten nézett körül. Én komótosan beálltam a sor végére, és elfigyeltem, ahogy mindenki próbál a másik elé bearaszolni egy „odaállokelőrehogyazelsőlegyek” csatakiáltással.

Megvan a helyjegyem, és álló hely meg úgysincs a gépen, szóval számomra értelmetlen tolakodni.

Persze megértő vagyok, hiszen nagy kiváltság helyjegyet kapni. Utazni jó – vagy mégsem?Aztán amikor a csinos kis kosztümbe öltözött reptéri asszisztens megkérdezte az előttem álló hölgyet, hogy van-e elsőbbségi beszállásra feljogosító jegye, az nagy eleganciával, harsány hangon elkiáltotta magát, hogy „bélanemértemezmitakar”, és egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Biztos, ami biztos alapon, nehogy már minden gördülékenyen haladjon, esetleg valaki beálljon a helyére a sorba. Ezen a ponton már majdnem hangosan felnevettem, de visszafogottan csak egy kaján mosolyt engedtem meg magamnak. A kosztümös hölgyike szemmel láthatóan nem volt ennyire jó kedélyű, lemondóan legyintett egyet a kis kezével és elhagyta a terepet, mint aki elindult megírni az azonnali hatályú felmondását, és az első vonattal költözött volna a Holdra.

Ahogy ez néha lenni szokott – és bizony még a legjobb társaságoknál is előfordul – a kapu 25 perccel a gép felszállását megelőzően még zárva volt. Egyértelmű, hogy néhányunkon kezdett úrrá lenni a pánik.


Itt már több ponton is beütött a crack: „félóramúlvafelkéneszállnunk”, „úristenbiztoshogykésünk” és „miértnemmegyünkmár”. Hölgyeim és uraim, el kell áruljak egy titkot, amit eddig csak a bennfentesek tudtak: azért, mert a másik gép késve érkezett be, ki kell szálljanak az utasai, majd ki kell takarítani az utasok által maguk után hagyott, szépen rendszerezett disznóólat, és felkészíteni az újabb felszállásra. Az sem árt persze, ha jó alaposan megtankolják. Amint begördült a vasmadár, és mindenkinek nyilvánvalóvá vált a késés oka, a mögöttem álló atyáskodva megjegyezte, hogy „mindenkinyugodjonle, mosttakarítjákagépetésutánafelszállhatunk”, majd a sorból valaki cérnahangon, aggódva kommentálta, hogy „ugyanazzalapilótávalmegyünkvissza, nemispihen?” Na, kérem szépen, ez van.
A beszállást megakadályozó üvegajtók még mindig nem nyíltak ki, bentről néztük, ahogy, narancssárga mellénybe öltözött emberkék sürögtek a gépmadár körül. A körülöttem lévő tömegben már majdnem lincshangulat uralkodott, „demesszevanagépésmégazesőisesik” és „mostmiértbömbölazagyerek, remélemnemmögénkülnek” mondatok cikáztak a fejem felett. A tömeg hangulata rám is átragadt. Hajszál híján közbeszóltam, és egyszerű ösztönlények nyelvezetén fogalmazva szívesen elmagyaráztam volna nekik, hogy akinek ennyi problémát és fejfájást okoz a repülés, semmi gond, legközelebb menjen biciklivel. Végül mégsem tettem, ehelyett vettem egy mély lélegzetet és gyakoroltam némi erényt, mint amilyen az elfogadás és alázat, példát vettem az előttem álló anyukáról, aki egy három év körüli kislánnyal a karján nagyobb türelmet tanúsított, mint bárki más a tömegben. Utazni jó – vagy mégsem?

Összesen talán 20 perccel később szálltunk fel, ami természetesen rettenetes késésnek számít, ennyi hihetetlenül fontos utas szállításakor. Majd szinte, ahogy a gép kerekei megindultak és kigördültünk a parkolóból, elhangzott az ominózus mondat is, ami nélkül szinte nem is lehet magyarhonba utazni: „kérvalakiegyszendvicset? Rántotthúsostvagyszalámisat?”

A levegőbe emelkedve pedig, amikor már kezdett zsongani a fejem, valaki még megtetézte egy „mikorérünkmároda?” kérdéssel.

Előző cikkHogyan legyünk tökéletes anyák?
Következő cikkNégyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 3. rész
Avatar
Az írás gondolata régóta foglalkoztatott. Már az iskolában is az én fogalmazásaimat olvasták fel a tanáraim, a verseimet pályázatokra küldték. Habár az írás már akkor is boldoggá tett, különösebb célom sosem volt vele; ez egy olyan rétege a lelkemnek, amiről bár mindig is tudtam, hogy létezik, igazán sose mutattam ki. Két éve kezdtem el újra írni, angolul. De, amikor angolul írok, az eszemet használom. Amikor magyarul, az a szívemből szól, annak a legmélyebb, legtisztább zugából. Rengeteget tanultam a világról és önmagamról az utazásaim során és semmi sem tántorít el a céljaimtól, mert a magam útját járom, felemelt fővel. Bontogatom a szárnyaimat és meg én sem tudom mi fog megszületni ebből az új energiából, ami most körbevesz, de nem rettenek meg tőle. Megbékéltem a Sorsommal és bátran követem, bármerre is vezet. Mégis, annak ellenére, hogy bejártam a fél világot, a lelkem mélyén megmaradtam annak az egyszerű nőnek egy piciny nógrádi faluból, aki mindig is voltam. Even from childhood, writing always made me happy, although I never had any serious purpose with it. This is a thin layer of my soul that I was always aware of, but it was well hidden from others. Two years ago, I grabbed a pen and started to write again, in English. But when I write in English, I use my intellect; when I write in Hungarian, it comes from my heart. I've travelled the world and learnt a lot, also about myself. Today nothing can stop me, I follow my heart, wherever it takes me. But deep inside, I am the same woman from a tiny village of Hungary, as I've always been. https://www.1000wordsmagazine.com/

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..