Egy mondat, egy tükör, új élet, egy mindent meghatározó döntés. Tükörből bámul vissza valaki és azt motyogja, hogy jönni szeretne. Nem ismerem, nagyon határozott, de félelemtől könnyes a szeme, amit leküzd a büszkesége. Jönni szeretne velem, de ő már a múltam, az a zavaros, tanító, picit bántó… de én azt mondom, hogy nincs itt a most. Nem torpanhatok meg. Nem adhatom meg magam a félelem csábításának. Az eddigi 18 év elég volt itt és már döntöttem. Jobb lesz, tudom, hisz miért ne lenne jobb… Áh, csikar a gyomrom. Ne! Ne hagyd veszni azt a mosolyt, ne amig mások is látnak. Ne engedd, hogy érző részedet meglássák. Hidd el, készen állsz rá, meg tudod csinálni (bíztatom magam, közben remegek a félelemtől, meg boldogságtól). Lassan indulni kell a reptérre, néhány óra és elhagyom egykori otthonom, előre és igazán, mert aki ismer tudja, nem adom fel, mert azt mondják úgysem leszek rá képes. Pedig én azért is megmutatom.
Utolsó gyors áttekintés, mindent bepakoltam? Minden megvan? Ó, a fenébe, a töltőm elfelejtettem (na jó, akkor még halvány lilám nem volt a nagybetűs életről, nemhogy itt három lábas dugaszok lesznek- töltő is megvan már). Minden útra készen, indulhatunk. Nagy mosollyal az arcomon kezdem kihordani a bőröndöket (ez most úgy hangzik mintha fél házzal indulnék, elárulom egy kis kézi meg egy nagy bőröndről beszélek csupán.) Közben elkezdem dudolászni a mindenki által ismert slágert…
[sc name=”kiemeles1o”]“Indulhatunk, itt már tudjuk milyen, Rád bízom merre, csak ne ez a város legyen”[sc name=”kiemeles1z”]
Jól van, nem bízom én senkire ám, hogy merre, mert az irány az London, a függetlenség. Kissé remegve, ugyanakkor boldogan pattantam be az autóba. Pattanva egy picit túlzás… elbúcsúztam még a kiskutyámtól, édesem de hiányzik… Tehát irány a felnőtt, szabad élet, ahol senki nem mondja meg mit csináljak, nem rakják elém az ételt, mert már pedig megeszed kisérettel (azért hiányzik, hogy valaki elém rakja), ahol, ha épp ki akarok menni sétálni, kimegyek, vagy épp kocsmázni, ha ehhez van kedvem (picit másképp képzeltem akkor a dolgokat). Én is csak függetlenségre vágytam, ahogyan mindenki más. Persze nem mintha nekem bárki is meg tudta volna mondani, hogy mi a helyes és mi nem, mert nekem aztán senki, merre, hogyan és állj, de kellett ez a változás.
Bevallom féltem, de szembenéztem. Mindig szembenéztem minden apró kis félelmemmel, DE ha ott és akkor nem léptem volna ki a megszokás és a kényelem hatalmából, a komfort zónámból, akkor nem lenne itt és most. Mármint lenne, csak nem itt, igy boldogan, hanem valahol depressziósan, magamat vagdosva élném az életem (amint azt egykor tettem). Ha jött a félelem az életembe, vagy tükörből az a valaki reszkető hangon szólt, remegő kezekkel nyúlt értem, akkor egy “nekem te ne”-vel képen vágtam.
[sc name=”kiemeles1o”]FÉLNI természetes.[sc name=”kiemeles1z”]Azonban azt leküzdeni egyéni akarás, döntés és kitartás kell. Ma, ha rám nézel, egy életvidám, kitartó, szarkazmussal be nem telő, örök mosolygót látsz. Ez mind a tapasztalat, a kitartás és a lelki nyugalom varázslata. Tudod, anno hittem az “úgysem fog sikerülni, nem vagy rá képes, nézz magadra, hát, hogy nézel ki, temegmitcsinálsz, nevetséges, szerencsétlen” kijelentéseknek. Elhittem nekik, hogy ez nekem nem fog menni és ezekben a szavakban elvesztem. De ők nem látták. Mert még csak azért is, minden még csak azért is. Ha valamire azt mondták, hogy ez lehetetlen, megmutattam, hogy tévednek és nem, ha azt mondták nem tudom megcsinálni, én megcsináltam. De közben zokogtam ott bent, keresve magam, várva az elismerést, próbálva elűzni azokat az ocsmány hangokat. Nem volt sikerélményem, büntettem magam a külvilág szavára, de ők ezt nem látták. Igen, akkoriban szerettem hibáztatni magam meg a külvilágot és ezért kellett a változás.
[sc name=”kiemeles1o”]Jajj, el sem hiszem. Úton a nagy betűs életbe.[sc name=”kiemeles1z”]Ilyen boldogságot még nem éreztem. Tudtam egyedül leszek, tudtam nehéz lesz, megküzdeni az újdonságokkal, beépülni egy új világba. Jézusom, most merre. Azt sem tudom hol kell feladni a bőröndöm, először utazok repülővel. Gyorsan, nehogy lekéssük… (felültem a repülőre, és tudtam életem legjobb döntését hoztam). Boldog voltam, elmondhatatlanul. Kezdtek folyni a könnyeim az örömtől. A félelem teljesen elillant. Csak az öröm, meg én… (Úristen, ez rázkódik, azt ne mond, hogy most halunk meg, mikor boldog vagyok… Oh, sebaj legalább boldogan halok majd meg. Mégsem, nem ma … ó, de gyönyörű igy három méterrel a felhők fölött).
[sc name=”kiemeles1o”]Picivel több mint két éve meghoztam életem egyik meghatározó döntését. Megálmodtam egy életet és jó úton haladok. Sok mindent elértem, megéltem, és rengeteg minden vár rám. Boldog vagyok. Igaz teljesen más vizeken evezek, mit egykor megálmodtam magamnak, de ez igy tökéletes. Hiszek a sors erejében, abban, hogy valahol minden megvan írva.[sc name=”kiemeles1z”]Így visszatekintve az elmúlt két évre, rengeteg nehézség volt, rengeteg fájdalom, mélypont, küzdelem. Feladhattam volna, de nem tettem. A küzdelem mindig meghozza gyümölcsét, csak ki kell tartanunk. És mikor feladnád, akkor kell még jobban belehúzod, mert a cél már nagyon közel van.
Emberek vagyunk mindannyian, érzésekkel, kételyekkel, határokkal, küzdelmekkel. Mindenki megvívja a saját kis harcait. Félünk, elveszünk, felállunk, elesünk. Tudom nehéz Neked is, ahogyan körülötted, megannyi másnak. Állj fel, vegyél mély levegőt, nézz tükörbe és magabiztosan mondd: “meg tudod csinálni, képes vagy rá, tudom”. Ha senki más nem bíztat, segít, hát tedd meg te magad. Kitartani csak te tudsz, belső kételyeidet leküzdeni csak te tudod. Hidd el, egyedi vagy, különleges és okkal vagy itt. Higgy magadban, döntéseidben, céljaidban. Hibáztál? Na és? … tanulj belőle. Hibákból tanulunk. Félsz? Vágd képen a félelmet, mutasd meg ki “az Úr a háznál”. Ne feledd, csodálatos ember vagy.
-Székely lyány, aki mert nagyot álmodni-
Mivel ezer szóban a történetem el nem mondható, következő cikkemben folytatás lesz olvasható…