Múlt, jelen, jövő – hely, tér, idő

Lassan egy hónapja, hogy elköltöztem, vagyis kifejezhetném magam úgy is, hogy visszaköltöztem. De a múltba, vagy pedig a jövőbe? Ez még döntés alatt áll… De az biztos, hogy egyelőre angliai életem befejeződött. Talán örökre, vagy mégsem? Utazók lennénk a múltból-jelenbe, jelenből-jövőbe? Csakúgy, mint ahogy az emberek egymás életében? Szerintem sokan küzdünk hasonló érzésekkel, hogy hol is a helyünk a nagyvilágban, milyen értékeket képviselünk, hogy úgy éljünk, ahogyan azt elképzeltük. Mi a fontos számunkra: a család, a barátok, a pénz vagy a vadi új Mercedes? Persze lehetne ez a cikk sablonos, mert már sokan osztották meg hazaköltözős tapasztalataikat, de én most egy kicsit más szemszögből szeretném bemutatni Neked, Kedves Olvasó, hogy mit is éltem át az elmúlt egy évben…Szerzőnk, Juicy írása.

0
293
Múlt, jelen, jövő – hely, tér, idő
Lassan egy hónapja, hogy itthon vagyok. Kérdezem magamtól, „Itthon”? Szülővárosomból, Dunaújvárosból a tavalyi év során édesanyám Szegedre költözött. Így számomra egyértelmű volt, hogy én is ott kezdjek új életet, most ez a város jelenti az otthonomat (mellesleg gyönyörű és fantasztikus hely), de Dunaújváros mindig is a szívemben marad, ott születtem, ott nőttem fel, oda kötnek az emlékek. Úgy gondoltam, kezdetben így a legjobb, a család közelsége a legfontosabb, és természetesen anyagi szempontokat is figyelembe vettem.

Egy szó, mint száz, megérkeztem ide, egy számomra teljesen idegen és merőben új helyre. Dunaújváros, Székesfehérvár, Budapest, Bredford (New Jersey), London, Bristol után egy újabb állomás következett életem kalandjában, és ez a város Szeged. Valamiért még mindig, lassan 30 nap után is fájdalmas a landolás, de vajon miért? Mi az oka? Nem az, hogy Magyarországon élek, hanem az, hogy ott hagytam valakit, arról nem beszélve, hogy az a Valaki most mennyire otthagyottnak érezheti magát. A szívem egy darabját hagytam ott örökre.  De erről Ő és ÉN már nem beszélünk… Nem szeretnék önzőnek tűnni, de most annak kell lennem. Elsősorban magam miatt jöttem haza, hogy tisztázzam életemről alkotott elképzelésem, megnyugodjak, a családommal és az itteni barátaimmal legyek, az egészségemmel foglalkozzak, és nem utolsó sorban, egy kicsit kikerüljek a mókuskerékből. Magyarországon töltött első hónapomban néhány dolog már megvalósulni látszik, és ez teljes mértékben feltölt, de mellette emészt legbelül az érzés, hogy vajon milyen lehet Neki nélkülem? Csak úgy cikáznak bennem az érzések, mintha egy csatáról beszélnénk, amiben a harcosok élvezkednek a vadászaton, hogy ki, kit talál el nyilával.


Valaki megmondaná, hol is van az én helyem?

Már sehol sem érzem magam otthon, sem Angliában, sem Magyarországon…legalábbis még és most nem.

Múlt, jelen, jövő – hely, tér, időElőször is, hiányoznak a kinti barátaim, a szabad életem, Bristol és a salsások. Nyugtassuk meg magunkat, hogy ezek az érzések csillapodni fognak idővel.

De az a Valaki!? Engedd meg kérlek, hogy meséljek egy picit Róla: Ő olyan érzelemdús, zenész srác, imád mindenféle zenét (Bristolban a reggae dívik, így ő is leginkább ezen a területen tevékenykedik). Bár sok idő kellett neki, míg megnyílt nekem, de valahogy ő mégsem az a rideg, érzelemmentes angol típus. És hogy hogyan is ismerkedtünk meg? Voltam olyan bátor és vakmerő, hogy a munkahelyemen odanyomtam neki egy cetlit, rajta a telefonszámommal és ezzel a szöveggel: “Mi már találkoztunk egy előző munkahelyen, emlékszel rám? Esetleg egy ital?”.

Kissé Bridget Jones bőrében éreztem magam, mert nem teketóriáztam, megpróbáltam. Ott állt velem szemben, az arcára írva: „Hogy ez a kis cetli, most tényleg, nekem, de miért?” Értetlenül és döbbenten vizsgált, hogy vajon én mit is akarok tőle?

(Nyilvánvalóan sejtette,mégsem tudta elhinni). Ezek szerint még nem volt dolga holmiféle Bridget Jones-al. Az elköszönésünk után pár perccel jött is az sms, hogy “YES!” Felkiáltó jellel a végén, RANDIRA hívtam és BELEMENT!

Emlékszem, kedd volt, hideg és a szél is fújt, olyan szokásos zord angliai időjárás, felszálltam a biciklimre, mire odaértem, gondolhatod, hogy néztem ki, de legalább a rúzsom még fent maradt. Biliárdozás, sörözés, beszélgetés, kacagás, végül az a bizonyos csók, minden ment a maga útján. Elkezdtünk ismerkedni, mentünk Bartókot hallgatni egy helyi klasszikus koncertre, vacsorázni, „open micre” jártunk, de aztán egy hónap után ritkulni látszódtak találkozásaink, végül megbeszéltük, hogy inkább maradjunk barátok. Ő még nem állt készen egy komolyabb kapcsolatra, valahogy megrendült a bizalma a nők felé azon a nyáron, előttem. Az én életemben is történtek megrázó események abban az évben.

De mondanom sem kell, hogy azóta sem tudtunk elszakadni egymástól, sehogy sem sikerült. Egy évig húztuk a “kapcsolatunkat”, de közben nagyon sokat fejlődtünk mindketten, tanultunk magunkról, egymásról, a kapcsolatunkról. Úgy éreztem, hogy az én életem megállni látszik. Nem tetszett az új munkám az előléptetésemmel együtt sem. Amire azt hittem, hogy vágytam, kezdett felőrölni, mert mégsem volt olyan jó, mint képzeltem. A karrierem stagnálása, és a mélyen elnyomott érzések bennem arra inspiráltak, hogy vissza kell térnem a gyökerekhez. Magyarországra vágytam. Mondanom sem kell, hogy az utolsó löket az volt a döntésemben, amikor kirúgtak az albérletemből, immáron sokadszorra a közel kilenc év angliai létem során. És megint rajtam kívülálló okok miatt. De, ha ez nincs, akkor az sem, hogy én ezzel a sráccal pár hétre összeköltözöm, mielőtt hazatérek.

Múlt, jelen, jövő – hely, tér, időNehezen sikerült elengednünk egymást, de ezzel az összebútorozással még nehezebb volt az elválás. Befogadtak a barátjával, a „legénylakásukba”, az ő szobájában laktunk kettecskén. Szerettem az egészet, olyan jó érzéssel töltött el, hogy gondoskodhattam róla, jókat zenéltünk, énekeltünk, karaokéztunk. Mindegy volt, hogy otthon vagy éppen útközben az autóban, nevettünk, filmeztünk, randiztunk, vacsorázni, kirándulni jártunk, és szépen lassan párkapcsolattá alakult a köztünk lévő kapcsolat, bár ezt akkor még egyikünk sem merte kimondani. Tudod, mikor úgy érzed, megtaláltad a lelkitársadat.  Nos, én ezt éreztem… Minden egyes este, mikor hozzábújtam, minden egyes pillanatban! Többé nem is voltam Bridget! Nem, hiszen olyan boldog voltam! Mondhatni álomba illő kapcsolat. De talán azért is volt ennyire jó, mert tudtuk, hogy lassan véget ér? Titkon reméltem, hogy ez örökké tart, de legbelül sejtettem, amint hazaköltözöm, véget ér.

Tényleg működött minden, a kommunikáció, megvolt a „teamwork”, az intimitás, mélyen beleláttunk egymás lelkébe, őszinték voltunk egymáshoz.

Azt már akkor éreztem, hogy én mindig is ilyen kapcsolatra vágytam. Viszont erről az egészről kettőnk között ő is, és én is elfelejtettünk beszélni. Egészen múlt hétig, amikor is bevallotta magának és nekem is, hogy valóban párkapcsolat volt közöttünk.De a távolság miatt szakított velem, és ezzel a szívemet és egész lényemet törte össze. Én úgy éreztem, hogy igen, ő kell nekem! Most mégis itt vagyok távol tőle, egy új életet kezdve.

Múlt, jelen, jövő – hely, tér, időTényleg csak utazók voltunk egymás életében, vagy a jövőben is közünk lesz még egymáshoz? Honnan tudjuk ezt? Szerinte én utazó voltam, szerintem Ő az a bizonyos. És Te: Szeged, Bristol, netán Barcelona? Hogy érzed? Hol lesz az én következő állomásom? Szeged is csak egy állomás?

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.