Sosem hagytam lepattintani magam -interjú Kreszner B. Zsófiával

A #nekedszolataps kezdeményezés, valamint az Aurora Film és Színház szellemi "szülőanyja". Végzett táncos, rendező, koreográfus, de volt őssejt beültetési tanácsadó is. Kreszner B. Zsófiával beszélgettem egy új művészeti irányzat megszületéséről, épp futó projektjéről és a küzdelmeiről. Előrebocsátom, hogy én még be sem kapcsoltam a diktafont, de már három interjúra való anyag összegyűlt a köszönésünk és a leülésünk között. Azonban nekem azt az esszenciát kellett előállítanom, amivel Zsófit leginkább bemutathatom az olvasóknak, hiszen egyedi színfolt a színházi világ palettáján. Kolarics Andrea interjúja.

0
6567
Sosem hagytam lepattintani magam -interjú Kreszner B. Zsófiával
Túl akartam esni a formalitásokon…

K. A.: Mi lenne, ha megpróbálnánk a lehető leggyorsabban átugrani a banálisabb kérdéseket? (Zsófi lelkesen bólint) Van egy gyönyörű íve annak, ahogyan a táncosból színházi táncos, majd filantróp, később rendező és végül műfajteremtő vált belőled. Mesélj erről, kérlek!
K. B. Zs.: Mivel az egész családom táncosokból, zenészekből, énekesekből áll, valahogy természetes volt, hogy én is elkezdtem táncot tanulni háromévesen. Felnőttként már táncos társulatokban voltam tag, mint például abban, amiből később az Attraction táncszínház is kivált. Minden ment szépen az útján, aztán huszonévesen ott találtam magam egy bécsi balett társulatnál, amit hiába imádtam, egy idő után nem tudott már semmi pluszt adni. Már nem motivált a színpad.

Azt mondtam, “most megállok és elkezdek mással foglalkozni, mielőtt megcsömörlök”.

A pszichológia akkor nagyon érdekelt. Mivel volt félretett pénzem, meg tudtam tenni, hogy három hónapra gyakorlatilag beköltöztem egy könyvtárba és reggeltől estig csak olvastam. Aludni is alig jártam haza. Három hónap alatt felhalmoztam minden fellelhető tudást arról, ami érdekelt, legyen az pszichológia, őssejt kutatás, bármi. Na, de lassan a pénzem végére értem és jó lett volna állást találni már. A következő álláshirdetés, ami szembe jött a neten, egy őssejt kutatással foglalkozó intézethez tartozott, engem meg az nagyon érdekelt. Küldtem is az e-mailt. Nemsokára felvettek. Sosem hagytam lepattintani magam -interjú Kreszner B. Zsófiával
K. A.: Miközben ott dolgoztál, nem hiányzott a színpad?
K. B. Zs.: Nagyon kellett ez a szünet, hogy megtanítson pár dologra. Akkoriban jól kerestem, kényelmes kis életem volt, szórakoztam, csak épp halálra untam magam. Közben ott volt bennem, hogy valamit kezdeni kéne a tánc és a színház kapcsolatával, mert – bár rengeteg meghívást kaptam akkoriban a kollégák előadásaira -, nem bírtam rávenni magam, hogy elmenjek őket megnézni.

Egyszerűen szakmabeliként sem értettem azt, ami történik a színpadon. Nem akartam a kis programfüzet olvasgatásával tölteni az időt, amit az előadás befogadásával is tölthetnék.

K. A.: Felmerült benned valaha a nézőtéren ülve, hogy talán nem az előadással van a baj?
K. B. Zs.: Persze, de mindegy, hogy én, mint színházi ember mennyit értek belőle, attól még a színházat fenn kell tartani valamiből, az emberek pedig kizárólag akkor jönnek el rá, ha értik. Nem musical show-ra gondolok, hanem valamire, ami meghagyja a sikerélményt a nézőnek, hogy egyedül jött rá, miről van szó. Ehhez egyszerre kell zeneileg, prozódiában, látványban, táncban is kommunikálni. Amikor sikerült megalkotni a társulatomat, akkor például a levegő akrobatikát is bevehettük egy-egy előadásba és bebizonyosodott, hogy jó kezekben ugyanolyan kommunikációs eszköz, mint a tánc vagy a színészet. A lényeg, hogy ne nyomja el egyik a másikat.
K.A.: Táncosként hogyan látod: van az a pont, ahonnan már nem lehet mozdulatokkal kommunikálni? Van határ?
K. B. Zs.: Mindig is ez volt a szívfájdalmam, hogy sokan nem értik: határtalanul mindent el lehetne a testtel mesélni, csak másképp kéne gondolkodni. Nem szájbarágás kell, hanem olyan koreográfusok, rendezők, színészek, akik összedolgoznak.Sosem hagytam lepattintani magam -interjú Kreszner B. Zsófiával
K. A.: Egy ilyen újításnál milyen hierarchia az ideális ezek között a szakemberek között?
K. B. Zs.: Demokrácia nincs a színházban. Sok törekvést láttam rá, de mindig káosz lett belőle. Szerintem a kapott szerepét senki nem lépheti túl, de ugyanakkor kötelesek vagyunk meghallgatni egymás ötleteit.

Én, – bár irányító vagyok -, tisztelem azokat, akikkel létrehozunk valamit, mindig közösen ötletelünk.

K. A.: A Vád című darabotok létrejöttéhez jóval többre is szükség volt, mint a csapat, igaz?
K. B. Zs.: Az első darabom alatt konfliktusom adódott az egyik alkotóval, és többek között ezért nem volt lehetőség arra, hogy tovább játsszuk az előadást. Ez akkora törést okozott, hogy hosszabb időre magamba zuhantam. Végül aztán meguntam az önmarcangolást és azt mondtam: oké, jöhet a következő projekt. Tudtam, mit akarok következőnek, viszont pénz kellett hozzá. Sok. Annyi, amennyit itthon nem tudnék összeszedni. Azzal a lendülettel kimentem Angliába dolgozni. Az a tizenöt hónap “katonaság” semmi másról nem szólt, csak hogy a végén annyi pénzzel térjek haza, amiből elkezdhetem a munkát. Heti ötven órákat dolgoztam egy étteremben, hogy kajára ne költsek. Nyolcan laktunk együtt, azért, hogy ne költsek tömegközlekedésre se, biciklivel jártam dolgozni és hozzáteszem: közben mindent Londonból intéztem! Este hazaestem a munkából, írtam az e-maileket, telefonáltam, szerveztem… Aztán hazajöttem és a szemeim előtt felépült az egész!
K. A.: Le a kalappal! Szép paradoxon, hogy “igenis fel lehet állítani itthon önerőből bármilyen színházi projektet”, csak külföldön kell hozzá összeszedni a pénzt.
K. B. Zs.: (keserűen felnevet) Igen, ezen sokat gondolkodtam odakint. Persze, kicsi az ország, kicsi, de rengeteg múlik a kitartáson. Ha nincsen alázat, szorgalom, tisztelet, akkor lehetsz akárki.

Minden, amit elértem, az annak köszönhető, hogy sosem hagytam lepattintani magam.

K. A.: Végigtekintve az Aurora Film és Színház Egyesület eddigi munkáit, meglepően sok a személyes vagy nagyon intim történet kezdve a most készülő Sárga Szimfóniától a Vádig. A legújabb, éppen futó projektetek is a személyes történetekre épít, a Neked szól a taps!, amit a Cseppkő Gyermekotthoni Központtal közösen hoztok létre.
Honnan jött az ötlet?
K. B. Zs.: A volt barátom 12 éves korától szintén gyermekotthonban élt, megható volt minden alkalommal hallgatni őt, amikor ezekről az évekről mesélt. Akkoriban az otthon igazgatója engedélyezte neki, hogy az Operettszínházban megrendezett Valahol Európában részt vehessen, ami élete egyik legmeghatározóbb élménye volt. Később tévés és rádiós műsorvezető lett, egy ország ismerte és szerette őt. Hogy idáig eljutott, az ennek az élménynek volt köszönhető. Ha sikerül legalább egy gyermeknél nekünk is ugyanezt elérnünk, már megérte minden.Sosem hagytam lepattintani magam -interjú Kreszner B. Zsófiával

K.A.: Hogyan tervezitek a megvalósítást? Ezt művészeti és gazdasági szempontból is kérdezem.
K. B. Zs.: Az előadás történetét a gyermekek életéből írjuk. 3 gyermek és 3 profi színész fog együtt játszani. Az előadás költségeit adományokból szeretnénk finanszírozni, és amellett, hogy a gyerekek mind a próbákért és az előadásokért ugyanúgy fizetést kapnak, mint a színészek, a jegybevétel egy részét rendszeresen megkapja maga a gyermekotthon.
K. A.: Hogyan lehet Nektek segíteni ebben?
K. B. Zs.: Akik segíteni szeretnének, a megadott számlaszámra utalhatják el az adományozni szánt összeget, de bárminemű segítséget örömmel fogadunk.
Aurora Film és Színház Egyesület
11721002-21455357-00000000
megjegyzés rovatba: nekedszolataps
(Hogyha valaki nem teheti meg, hogy nagyobb összeget ajánljon fel, az előadásokra vett jeggyel szintén tud segíteni, és persze sok-sok tapssal, hiszen ez most nekik szól! – K.A.)
K. A.: Ehhez nem mindennapi csapatra lesz szükséged, igaz?
K. B. Zs.: Ott van például Miklós Marcell. Nem véletlenül szerettem volna, hogy ő rendezze meg az előadást. Összeszokott csapat vagyunk már, és ő tudni fogja kezelni ezt a nem szokványos helyzetet. De a projekten kívül a promócióban is rengeteg művész vett részt, akik az arcukat, hangjukat adták a reklámvideónkhoz! Szerepel benne Hámori Gabriella, Pálos Hanna, Lovas Rozi, Pindroch Csaba, Vilmányi Benett Gábor, Kovács Tamás, Miklós Marcell, Zombola Péter…. Innen is nagyon szépen köszönöm nekik!Sosem hagytam lepattintani magam -interjú Kreszner B. Zsófiával
K. A.: Kanyarodjunk vissza rád két kérdés erejéig! Az első; mi az, amire tíz, húsz, ötven év múlva gondoljanak az emberek a munkáid láttán?
K. B. Zs.: Mindig próbáltam olyan dolgokat létrehozni, kezdve a korábban említett táncos-színházas-zenés kombinációval, – még mindig keresem neki a nevet – amire az emberek ránéznek és azt mondják: “ez a Kreszner B. műve, ez más, most már van kedvem színházba járni”.
K. A.: Szerintem ezt már elérted. Sőt, többet is: művészek segítenek, mert tudsz olyat mondani nekik, aminek a részesei akarnak lenni. A második: mi az, amit életed hátralevő részében zokszó nélkül csinálnál?
K. B. Zs.: Persze, nyilván vannak konkrét céljaim – nyitni egy saját színházat például -, de őszinte leszek: ugyanazt, amit most. Csak most már talán egy kicsit kevesebb küzdelemmel.
K.A.: Így legyen! Köszönöm a beszélgetést és azt kívánom, hogy minél hamarabb láthassuk a Neked szól a taps! előadásait!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..