Élet a válás után

Az utolsó cikkemben a félelmekről írtam, a válás utáni lelki fiókok pakolásáról, hogy mikor, és milyen körülmények között féltem. S aki olvasta az észrevette azt is, hogy valahogy megtanultam egy idő után ennek ellenére cselekedni. Lotus őszinte szavait idéztem, aki egy olyan témát boncolgat, ami sokakat érinthet.

2
2922
Élet a válás után
Élet a válás után
Nos, egy válás/szakítás sajnos nem kevés bizonytalansággal, és nem kevés félelemmel jár. Bevallom őszintén, hogy egy ideig elviselem a bizonytalanságot, de előbb ugrom az ismeretlenbe fejest a szikla szirtről úgy, hogy félek, mintsem hosszútávon bizonytalan helyzetben maradjak. 

(főkép)

Tudtam, hogy ha én borulok, akkor borulnak a gyerekek is. Így hát igyekeztem ép ésszel kiszállni amíg tudtam.

Akkor már elegem volt. Változást akartam, pontosabban bármit, csak az egyhelyben való toporgást, döntésképtelenséget nem. Úgy éreztem, hogy ha már mindenképpen ezt kell megélni, akkor viszont haladjunk, írja alá a papírokat és jöjjön, aminek jönnie kell. Fájjon, aminek fájnia kell. Gyógyulni akarok!

Ugyanakkor valahol, valami bennem, még a múlt megszokását akarta. Féltem, mi több rettegtem… Sikerült ezzel a stresszel alaposan megbetegíteni magam és pánikrohamokat produkálni. Ami alapjáraton is necces, pláne két gyerekkel úgy, hogy közben suliba kell vinni a nagyot.

Élet a válás után

Brutális erővel hatott amikor az orvos, akihez fordultam ez ügyben így szólt: 

„Még időben jöttél!” – A dejó és a hűb+ vegyesen kavargott bennem akkor.

Ami máig ijesztően hat rám, hogy:

Itt vagyok egy idegen országban két kisgyerekkel, abszolút egyedül és senkire sem számíthatok, kizárólag csak magamra.

Amikor ezzel megbirkóztam, (néha ma is kell, mikor kilátástalan helyzet alakul ki) akkor jött a következő felismerés: „Mi lesz a gyerekekkel, ha történik velem valami?” 

Hiszen jóesetben két embert értesíthet a suli, bölcsi gond esetén. Jó esetben!

Nem volt könnyű… Aztán ahogy telt az idő, úgy jött egyre több segítség és lettek a dolgok egyre könnyebbek. Érdekes, egy önismereti út volt ez, ahol olyan dolgokat kellett megoldanom, amiket előtte még soha. S közben kitartani és a maximumot adni a gyerekeknek. Plusz példát mutatni, nehezebbnél-nehezebb kérdésekre válaszokat adni, mert a tízéves gyerek már mindent ért és vannak kérdései.

Egy ilyen váratlan segítségnek köszönhetően jutottam el a gyerekekkel együtt nyaralni, költöztünk új otthonba és kezdtük meg a mi saját kis életünket, immáron hármasban a család kedvencével.

Ráébredtem, hogy akivé mostanra váltam azt jobban szeretem, mint aki voltam. Tudom, hogy milyen érzések, reakciók azok, amiket keresek egy Társban. (Ehhez mondjuk kellett egy tanfolyam, ahol megmutatták a női és a férfi gondolkodás közti különbséget, s rá kellett jönnöm arra is, hogy mi az, ami miatt előtör belőlem a harcos énem. Ez arra is jó volt, hogy meglássam a múltban elkövetett hibáimat, és tanuljak belőlük. Ezáltal már okosabban fogok belevágni a következő kapcsolatomba.) 

Van-e Élet a válás, avagy a Megszokásból való kitörés után?

Azt mondom, hogy van. Igaz, hogy Ismeretlen és nem habos torta – nekem legalábbis nem – de van. Mindenképpen van. Sőőőt! Talán akkor kezdődik csak igazán! Hiszen az Ismeretlen az lehet izgalmas is, nem igaz?

S hogy kinek milyen? Az igazából kizárólag azon múlik, hogy mit akarunk elérni. Én biztos voltam benne, hogy egy darabig nem tudok nyitni annyira senki felé sem, amennyire egy IGAZI PÁRKAPCSOLAT (mert vannak a kapcsolatfüggők, akik egyikből ugranak a másikba, de az csak függés/birtoklás, az nem igazi Csernus irományai szerint) azt megérdemli.

Én pedig az Igazit keresem.

Élet a válás után

Akinek Ő lehetek és aki nekem is Ő lesz. Akire ÚGY tudok nézni, mintha maga Hugh Jackman, de legalább egy félisten állna előttem. S aki ÚGY tud rám hatni, hogy tudom, ha meg kell szólalnom tuti hülyeségeket fogok összehordani és fülig pirulva belezavarodok. Ez elsőnek jó aztán… minden lesz, ahogy lennie kell. Persze ha bennem nem tudja az adott férfi kiváltani ezt a fajta csodálatot, akkor megette a fene az egészet és nem fogok tudni felnézni rá.

Eljött az ősz amikor először el tudtam menni bulizni és szórakozni kicsit. Ott találkoztam valakivel, akire ÚGY tudtam nézni. Egy mozdulattal adta tudtomra, hogy védve és biztonságban vagyok.

Azonnal éreztem, hogy ha kell akkor magára ölti a lovagi páncélt és szembeszáll a tűzokádó sárkánnyal is.

Csak hetekkel később döbbentem rá, hogy nekem ez a fajta biztonságérzet hiányzott a házasságom alatt.

Hogyan is érezheti magát egy nő biztonságban, ha az a férfi, aki mellett él, sohasem lép fel semmilyen konfliktushelyzetbe, nem védi meg akkor sem, ha épp szüksége lenne rá? Mindezt azért, mert sohasem látott erre vonatkozóan példát. Talán a tapasztalatlanságom, talán a lila köd okán, anno ezeket az intő jeleket nem vettem észre, pedig ott voltak.

Nos, ahhoz, hogy idáig eljussak időre volt szükségem. Időre, amit egyedül töltök. Úgy gondolom, hogy akkor lehetünk igazán békében önmagunkkal, ha megtanulunk egyedül lenni. Lehet ez egy szakítás/válás utáni időszak, amikor gyógyulunk, vagy akár egy sima egyedül töltött hét, amikor nyaralunk. Nem barátokkal! Hanem egyedül! Egy általunk még ismeretlen helyen.

 

Amikor egyedül vagyunk vagy új, ismeretlen élethelyzetben, akkor olyan tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak, amiket soha senki nem vehet el tőlünk, s amikből erőt meríthetünk amikor szükséges. 
Ha akkor azt meg tudtam csinálni, akkor ez is menni fog!

Az elmúlt hónapok alatti sok-sok segítségéért hálásan gondolok a szüleimre, a testvéreimre, akik bármikor kiállnak értem. A legjobb barátnőimre, akiket akár az éjszaka közepén is felhívhattam elcsukló hangon. Hálával tartozom annak a létavértesi ismerősömnek is, aki a tapasztalatait elmondva igyekezett nekem utat mutatni. Továbbá Feketéné Zsigó Mariettának a pszichológusomnak, aki a káosz közepén, amikor már azt sem tudtam ki vagyok én, milyen ember is vagyok, fogta a lámpást és segített kijutni a sötétségből. Nagyon szeretem mindannyiukat. (Még annak ellenére is, hogy a legjobb barátnőm a férjével fogadásokat kötött, hogy adott esetben épp a menni előre miatt sírok vagy azért, mert a múltba kapaszkodom.)

Élet a válás után

Jó tudni, hogy bár sokuktól országhatárok választanak el, nem hagynak magamra a bajban. Ott vannak, csak másképp, s ily módon nem vagyok egyedül.

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Elgondolkodtató és igazából szerintem a legnagyobb félelem nem is a magány hanem az hogy amikor egy új férfi lép az életünkbe akkor ugyanúgy a gyerekek életébe is. Elég kemény mert igazából nem várhatja el a no hogy egy úgymond “idegen” férfi sajátjaként nevelje és szeresse a gyerekeket viszont kevesebbel beérni nem lehet.. aztán ezután jön a következő kérdés, a gyerekek hogy dolgozzak ezt fel hogy új férfi van az anyukajuk mellett…??

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..