Fogas kérdés

„Alapjáraton nem félek a fogorvostól. Valahogy úgy vagyok vele, hogy amin túl kell esni, azon essünk túl. Na de azért amikor az ember lánya környezetében, minden egyes hasonló örömökben részesült személy, lágy kacajba burkolva kezdi el mesélni, hogy mennyire volt bedagadva, bekékülve az arca, hetekig püréken élt, és ilyen meg olyan nehezen jött helyre, akkor azért szorgos eskütételbe kezd, hogy soha többet nem megy el aludni csak fogmosással!” Szerzőnk, Martha Kent szavait idéztem, aki a már tőle megszokott humoros köntösben mutatja be kalandjait a fogászati rendelőben.

0
55
„Alapjáraton nem félek a fogorvostól. Valahogy úgy vagyok vele, hogy amin túl kell esni, azon essünk túl. Na de azért amikor az ember lánya környezetében, minden egyes hasonló örömökben részesült személy, lágy kacajba burkolva kezdi el mesélni, hogy mennyire volt bedagadva, bekékülve az arca, hetekig püréken élt, és ilyen meg olyan nehezen jött helyre, akkor azért szorgos eskütételbe kezd, hogy soha többet nem megy el aludni csak fogmosással!” Szerzőnk, Martha Kent szavait idéztem, aki a már tőle megszokott humoros köntösben mutatja be kalandjait a fogászati rendelőben.
„Alapjáraton nem félek a fogorvostól. Valahogy úgy vagyok vele, hogy amin túl kell esni, azon essünk túl. Na de azért amikor az ember lánya környezetében, minden egyes hasonló örömökben részesült személy, lágy kacajba burkolva kezdi el mesélni, hogy mennyire volt bedagadva, bekékülve az arca, hetekig püréken élt, és ilyen meg olyan nehezen jött helyre, akkor azért szorgos eskütételbe kezd, hogy soha többet nem megy el aludni csak fogmosással!” Szerzőnk, Martha Kent szavait idéztem, aki a már tőle megszokott humoros köntösben mutatja be kalandjait a fogászati rendelőben.
A legutóbbi fogászati látogatásom eredménye, hogy csupán ki kellett operáltassam a bölcsességfogaimat, nem pedig horrorfilmbe illő mutánssá avanzsálok. Mint, ahogy azt sikeresen elképzeltem, azon felfedezésem után, miszerint az egyik felső képes volt vízszintesen, oldal irányban jelét adni létezésének, a másik pedig csak alattomosan tolta előre a többit. A megkönnyebbüléstől két krokodil könnycseppet elmorzsolva téptem fel a rendelő bejárati ajtaját, örömujjongással kísérve, hiszen már egyszerűen nem tudtam kitalálni mihez kezdhetnék magammal, és a felesleges bankjegyekkel a számlámon.

Végre van program, de még milyen! Amúgy is kezdett már zavarni, hogy a koromhoz képest irtó bölcs voltam mostanság.

Alapjáraton nem félek a fogorvostól. Valahogy úgy vagyok vele, hogy amin túl kell esni, azon essünk túl. Na, de azért amikor az ember lánya környezetében, minden egyes hasonló örömökben részesült személy, lágy kacajba burkolva kezdi el mesélni, hogy mennyire volt bedagadva, bekékülve az arca, hetekig püréken élt, és ilyen meg olyan nehezen jött helyre, akkor azért szorgos eskütételbe kezd, hogy soha többet nem megy el aludni csak fogmosással! Minden este fogselymezek, ha a fáradtságtól a mosdókagyló mellett esek össze és a járólapra fagyok reggelig. Ezen díjnyertes ajánlatomat gondolkodás nélkül utasította vissza a fogorvos. Szerinte bölcsességfogat kicsit nehéz lenne kiradírozni fogselyemmel…há! Ő se tudja mire vagyok képes, ha akarok…amatőr! Azt a tényt meg már meg se említsem, hogy van nekem itthon egy 14 hónapos kis kalandorom, akinek a felfedezési ingerenciája nem áll meg holmi csip-csup „anyamostnemtudutánadrohannimertéppleszakadafélarca” állapottól. Sőt, így még érdekesebb!

A sebésszel való konzultáción ezer meg egy kérdés merült fel bennem. Elaltatnak, nem altatnak? Hallani fogom a furás-faragást? De a kisfiam még szopizik, az altató nem lesz rá hatással? Ki fog rá vigyázni, míg helyre jövök? Mégis mennyi ideig tart egy ilyen műtét, és melyik vesémet adjam el, hogy ki is legyen fizetve? Vagy csak egyszerűen mindkettőt? Én inkább esküszöm, hogy többet fogselymezek!

Szépen átbeszéltünk mindent, miután hatalmas „szaktudással” kielemeztem az álkapcsom röntgenképét.

 Itt megjegyezném, hogy na ugye, hogy van értelme kórházas-műtős sorozatokat nézni! Majd miután meg lettem nyugtatva, hogy elég nagy a valószínűsége a túlélésnek, áldásom adtam a trancsírozásra.

Első osztályos voltam, amikor is a tanárnéni felsorakoztatott minket, hogy mennünk kell védőoltásra az iskola másik oldalában lévő rendelőbe. Valamiért ekkor szembesültem azon ténnyel, hogy bizony van pár ennyi idős gyermek, aki igencsak elkezd sírni az oltás szó puszta hallatán. Hirtelen még meg is sajnáltam őket, de én magam minden probléma nélkül álltam sorba a kis szoknyámban, hatalmas masnival a hosszú hajamban. Amolyan kis csendes, szeretgetnivaló lelket kell elképzelni. Lassan haladtunk a rendelő felé. Közben a síró gyerekek egyre inkább rázendítettek.

A tanárnéni megállt más tanárnénikkel is beszélni, megvitatni mikor kerülünk mi sorra, merthogy volt még pár osztály, akik ugyancsak oltásra vártak. Közben az egyik lány már őrjöngő, csapkodó üvöltésbe kezdett.

Próbálták vigasztalni, hogy csak egy kis szúnyogcsípés az egész, hogy hamar túl lesz rajta, de ő egyre csak üvöltött. Emlékszem, ahogy bámultam rá a rendelő ajtaja előtt, angyali tekintettel. Erre egyszer csak szólt a tanárnéni, hogy menjek én előbb, amíg lehiggad. Ekkor már igencsak érdekesnek véltem ezt a viselkedést, arról nem is beszélve, hogy a sírókat látva megfordult a fejemben, hogy lehet tudnak valamit és a karunkat vágják le oltás helyett. Persze engedelmesen vállaltam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de előtte még készséggel felajánlottam a segítségemet a leányzó megnyugtatásához. Miszerint: „- Na, ezt fejezd be, vagy adok mindjárt egy olyan sallert, hogy utána már tuti nem fogod érezni az oltást!” 

Majd tökéletes pókerarccal tovább vonultam. Azért ki mégse mutathattam, hogy én se repdesek az örömtől.

 Azóta akármikor elfogna a pánik egy-egy orvosi procedúra miatt, mindig arra gondolok, hogy a kiskori énem jól fejbe kopogtatna érte.

Eljött a nagy nap! Itthon az előző napokban mindent elrendeztem a „zökkenőmentes” felépülésemhez. Húsleves, gyümölcskocsonya, vitamin italok a hűtőben. Lakás kitakarítva, ruhák kimosva, minden szépen elrendezve, így a kis családdal és a hétéves kori mivoltommal a sarkamban elindultunk. Még mindig jó ötletnek találtam problémamegoldáshoz a gyakoribb fogselymezést, de csak nem hallgatott rám senki.

Így aztán mire kettőt pislogtam, máris a fogorvosi székben találtam magamat, infúzióval a karomban és egy morcos nővérrel magam mellett. Ezt követően, hogy mi történt, halvány lila fogalmam sincs, elméletileg nem altattak, csak elbódítottak, mégse nagyon emlékszem semmire.

Egyedül a férjuram elmondása alapján tudom, hogy az egész klinika rajtam nevetett, beleértve a morcos nővért is, mert kisebb parti hangulatot varázsoltam a fel-feltörő kacagásommal.

A jégkrémet mindenkinek javasoltam, hogy megemlítettem az orvosnak, ne siessen nagyon, elvégre mióta anya vagyok nem voltam sehol, és úgy szédülök ettől a valamitől, amit adtak, mint főiskolás korom átmulatott éjszakáin se, (igen, van az úgy, hogy már a fogorvos is kiruccanásnak számít) és ki tudja még mit hablatyoltam össze. Magamat ismerve nem sok komoly dolgot.

Hazaérkezvén kezdtem elképzelni a drámai jelenetet, amikor is kérem fél hörcsög ábrázattal tükör elé állok, elmerengek a valószínűségén, hogy vajon így maradok-e? De majd azzal vigasztalódok, hogy húúú, de lefogytam a nemevéstől! Mindenki engem szolgál, mert a fájdalmaktól még levegőt venni se egyszerű, erre kérem…semmi. Se fájdalom, se lilulás, se duzzadás, se enni képtelenség, semmi! Egyedül annyi, hogy számomra nem megfelelő antibiotikumot kaptam, és megért egy misét mire ki lett cserélve. Hát ezért kellett engem ennyire ijesztegetni? Tudom-tudom szerencsés vagyok, amit természetesen nem is bánok, csak hát most mire fogom a jégkrém habzsolást így a diétám kellős közepén?

Na mindegy, majd többet fogselymezek!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..