Karácsonyi emlékek

A karácsonyi időszak távol a családtól nehéz lehet olykor, még akkor is, ha boldogan éljük hétköznapjainkat az új otthonunkként választott országban, és minden rendben van körülöttünk. Előjönnek az emlékek, és szeretteink hiánya hatványozódik az ünnepek alatt. Azonban mindez megváltozik, amikor házaspárból családdá válunk. Újra megtelik a ház csodával, varázslattal, és mi is újra gyermeki boldogsággal csodálkozunk rá a fényekre, díszekre, illatokra. Martha Kent emlékezése Kanadából.

0
295
Karácsonyi emlékek

Kertek alatt a karácsony, és amennyire szeretem ezt az ünnepet, legalább annyira szorul össze a szívem, mert hiányzik a családom. Több mint 8 éve költöztem Kanadába, és bár szeretek itt élni, ilyenkor mindig feltör bennem egy kicsit a hontalanság érzése. Nehéz ezt megfogalmazni, igazán nem is lehet, de akiknek távol vannak a szeretteik, egészen biztosan értik mire gondolok, főleg így az ünnepek közeledtével. Teljesen otthon érezni magam talán már soha nem fogom. Magyarországon Kanada, Kanadában pedig Magyarország hiányzik. Furcsa dolog ez, mintha mindig maradna egy kis űr bennem, de ez már csak így marad.

Az idei év mégis különleges. Anya lettem. S bár minden évben a díszekkel együtt előkerülnek elhalványodott emlékek, valahogy most még a legapróbbak is eszembe jutottak, új értelmet nyertek.

Amolyan filléres emlékek ezek, mégis szívesen csomagolnám be őket a fa alá a kisfiamnak, hogy ő is átélje mindazt, ami számomra az igazi karácsonyt jelentette. Egy-egy illat, egy-egy bizsergés, melyek egész életemben velem maradtak gyermekkoromból, és legyek bárhol, mindig ugyanúgy csalnak mosolyt az arcomra.

Olyan 4-5 éves lehettem, amikor a szomszéd néni kicsivel karácsony előtt átcsoszogott, kis csomaggal a kezében. Azt mondta, hozzá előbb ment a Jézuska, és nekem és a nővéreimnek is hagyott ott valamit a fa alatt. Még ma is érzem annak a narancsos szappannak az illatát, és a kék virágos hálóing puhaságát. Szenteste büszkén billegtem ebben a hálóingben, fürdés után illatozva a szappantól, bolondozva a fenékig érő, frissen szárított hajammal. Gondoltam, milyen jó is lesz majd megmutatni a Jézuskának meg az angyalkáknak, amikor a mi házunkba jönnek, hogy tetszik, amit kaptam. Izgatottan bújtam ágyba, minden erőmmel próbáltam ébren maradni. A szobába beszűrődtek a zajok, ahogy édesanyám és nagymamám sütötték a süteményeket, az illatok kavalkádjában pedig, a kályhában pattogó tüzet bámulva lassan-lassan álomország birodalmában találtam magam.

Nem sokkal később harangszóra riadtam fel. Nővéreimmel rohantam a hosszú, hűvös előszobába, minden igyekezetemet bevetve, hogy talán majd most, MOST láthatom őket. Persze megint lemaradtam, mégis a levegőben még ott volt a varázslat. A csillogó fenyő, díszek, szaloncukrok, mézeskalácsok, ahogy a halvány rózsaszín habcsókok ingadoztak az ágakon, a szép, fényes papírba csomagolt ajándékok a fa alatt, az akkoriban még ritkán kapható narancs és banán látványa hihetetlen káprázattal töltöttek el.

Kertek alatt a karácsony, és amennyire szeretem ezt az ünnepet, legalább annyira szorul össze a szívem, mert hiányzik a családom.Valahogy minden más volt. Nevetés, szeretet és melegség járta át az egész házat, ünnepi hangulat, fenyőillatú mesevilág. Boldogsággal nyitottuk ki a meglepetéseket, és még órákig játszottunk az új játékokkal. Másnap reggel együtt mentünk templomba, rendszerint a nagymamám által varrt új ruhákban, amiket kislányként alig vártam, hogy felvehessek. Hazafelé karácsonyi énekeket dúdorászva ugrabugráltam a hóban. Ebédhez édesanyám hosszú asztalt terített meg, fehér vasalt abrosszal. Előkerültek a ritkán használt ünnepi tányérok, evőeszközök, nagy fehér leveses és pecsenyés tálak. Régen látott rokonok, unokatestvérek jöttek.

Szerettem ezt az érzést, a gyermeki gondtalanságot, az izgalmat és a család melegségét, nevetéseket az asztal mellett, hogy játékkal telt el a nap.

Itt, Kanadában kicsit mások a szokások, a karácsonyfát előbb díszítjük fel, az ajándékokat a Mikulás hozza, és az életritmus is egy kicsit rohanóbb. Én azért próbálom becsempészni az otthonról hozottakat. Szenteste elmaradhatatlan a fokhagymás-paprikás-ecetes sült hal, karácsony napján a töltött káposzta, amit édesanyám készített mindig, a sütemény hegyek pedig nagymamám után. Szinte a hangját is hallom, ahogy mondja mit, hogy, merre, meddig kell tenni, és hihetetlen büszkeséggel tölt el, ha valaminek az íze csak kicsit is hasonlít az övéhez. Kislányként órákig gubbasztottam a gyúródeszka mellett, és figyeltem minden mozzanatát. Ahogy dagasztotta a diós, mákos kalácsot (nálunk bejgli helyett mindig kalács volt), sodorta, keverte a többi tésztához valót. Kincsként őrzöm ezeket a recepteket, már amelyiknek van, mert sokszor sütött csak úgy fejből, megszokásból. Azt hiszem minden, amihez valamelyest is értek az ő érdemük, tőlük tanultam.

Évről-évre igyekeztem visszahozni ezt a régi karácsonyt, mégis egészen eddig hiányzott valami. Valami körülírhatatlan.

Úgy nagyjából két hete a férjem elővette a karácsonyi dobozokat. Nem tudott már várni, nagyon szereti a karácsonyt. Miután elaltattam a kisfiam, nekiálltam feldíszíteni a fát, amit már hónapok óta tervezgettem, hogy lehetne tökéletes az első karácsonyához. Kb. két óra múlva felébredt. Éppen az égősorral bíbelődtem, amikor a férjem kihozta a szobából. Már majdnem csalódott voltam, hogy így látja meg az első karácsonyfáját, de az a tekintet, ahogy kikerekedtek a szemei, ahogy álmosan mosolyra gördült a szája…válasz volt arra, mi is hiányzott.

Kívánom, hogy mindenkinek ilyen boldog karácsonya legyen, mint nekünk!Kívánom, hogy mindenkinek ilyen boldog karácsonya legyen, mint nekünk!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.