Utazási kalandok babával

Milyen jó egy hosszú hétvégére elutazni partnerünkkel, beülni az autóba és menni, hátrahagyva a munkát és a szürke hétköznapokat egy kis időre. Csak egymásra figyelni, andalogni kéz a kézben, nagyokat beszélgetni, borozgatni, romantikusan vacsorázni... Na de mi a helyzet, ha szerelmünk gyümölcse még csak 3 és fél hónapos és az időjárás sem éppen a legkedvesebb oldalát mutatja nekünk?! A történet már korántsem olyan idilli, az amúgy tündéri babánkkal. Martha Kent írása Kanadából.

0
319
Tartott ez konkrétan egy egész álló hétig, merthogy nem úgy van az ám, mint anno, amikor egy óra alatt összedobáltam ami kellhet.
Történt az úgy egy szép őszi napon, hogy az én Jánosom hazaállított munkából azzal az ötlettel, hogy utazzunk át az USA-ba hosszú hétvégére. Szombaton indulnánk, kedden jönnénk, menjünk kocsival, jó lesz. Laza 7 óra az út egy irányba, mindez a mi kis 3 és fél hónaposunkkal, aki legkésőbb 3 óránként cicizik. Kettőt pislogtam feltérképezvén a komolyságát eme viccnek is rossz kérdésnek, majd még mielőtt megszólalhattam volna, kabummm a jegyek a szállodára már le is voltak foglalva. Mély levegő, omm, meg minden, és a családi békesség kedvéért úgy döntöttem, nem fejtem ki örömömet ezen ötcsillagos ötlet irányában.

A pakolással meg is kezdődtek az örömök. Mégis mit tegyek el egy ilyen kiruccanásra?

Ezen költői kérdésre az időjárás-előrejelző oldalak átböngészése után, (ahány oldal annyi verzió) válaszként hamar a teljes lakás bőröndökbe passzírozása tűnt a legcélszerűbbnek. Tartott ez konkrétan egy egész álló hétig, merthogy nem úgy van az ám, mint anno, amikor egy óra alatt összedobáltam ami kellhet. Két peluscsere, szoptatás, büfiztetés, fürdetés, ringatás, éneklés és a szokásos házi feladatok között, most már felelősséggel pakolunk, nem hiányozhat semmi. Se pelus, se téli, nyári, őszi, tavaszi, azok közötti átmeneti öltözék, 600 takaró, 1000 büfiztetős kendő, szükség esetén mini varrós doboz, törlőkendő, sapka, sál, kesztyű, mert azt írja 25 fok lesz napsütéssel, játékok, két zsák kacat, mert biztos kell majd valamelyik, pár extra dolog apának, mert nem rakta el, és majd biztos ott keresi, ja, és magamnak se felejtsek el egy pólót eltenni legalább, lehetőség szerint tisztát, és amibe bele is férek.

No ezzel meg is volnánk! Jánosom csak nézett értetlenkedve, hogy nem férünk be a kocsiba. Még szerencse, hogy egy ártatlanul rávetett pillantásom meggyőzte az ellenkezőjéről, szavak nélkül.

Szombaton reggel 6:30-kor szakadó esőben útnak is indítottuk magunkat. Úticél: Torontoból Montreal-Kanada, egy éjszaka erejéig, majd vasárnap Montrealból Burlington, Vermont – USA keddig. Drága szerelmetes gyermekünk még az ajtóban visszabüfizte azt is, amit két napja evett meg, de “rutinos” szülőként gyorsan ruhát cseréltünk és úgy 50 imádság elmondása után újra nekilendültünk a kihívásnak.

Történt az úgy egy szép őszi napon, hogy az én Jánosom hazaállított munkából azzal az ötlettel, hogy utazzunk át az USA-ba hosszú hétvégére.Az eső szakadt, ömlött, már-már vízesés, mellé sötétség és köd párosult, az én szemüveges Jánosom külön tiszteletére. Persze morog vezetés közben, mintha nem is az ő ötlete lett volna az egész, de öröm van, békesség, babóka alszik, én meg próbálom bemantrázni, hogy jó lesz minden, nem vagyok én akkora béna anya, kisujjból kirázom ezt az egész utazósdit. Két óra múlva meg kellett álljunk reggelizni. McDonald’s parkoló, reggeli munka előtti kávés-reggelis forgalom. Eső továbbra is szakad, fúj a szél, édes pici babukám miután körbeplakátoltam a kocsi belsejét, hogy még véletlenül se villantsak senki perverznek, vagy legyek máglyán elégetve, ocsmány szoptatási tettemért, kettő szippantásnál a világért nem volt hajlandó többet enni. Helyette csak megfeszítette magát, és sírt. Mély levegő, belső béke invitálása, ok, menjünk be egy kávéra, nyújtózzunk egyet, pihenjünk, utána hátha eszik majd. Kocsiból kiszáll, esernyő, pelusos táska, kabát, gyerek, kis pléd, nagy pléd, rohanás az ajtóig. Apa sorba áll kávéért, én leteszem az egyik padra babust nyújtózni, miután egy fél csomag törlőkendővel úgy, ahogy tisztává varázsoltam a lehetetlent, majd 5 kistakaróval majdnem biztonságot nyújtó babaelszigetelést biztosítottam a fenyegető, ki tudja milyen baktériumoktól. Három perc szünet, rakéta hang. Ok, ezért nem evett. Irány a mosdó, a fent említett tartozékokkal. Berohan, kirohan, apa gyere segíteni, mint élő fogas, kosz van, büdös van, hideg van, miért jöttünk egyáltalán. De apa kávét, reggelit fog, nem alkalmas mást tartani, csak jelenléttel támogat.

Anya beveti a lábait az extra kézhiányok betöltésére, amúgy nem egy balerina, de most előtör belőle az őstehetség, ha már alkatilag nem is, de hajlékonyság terén egész biztosan díjnyertes sikert tudhat magáénak.

Időmérésre lehetőség se lett volna, olyan sebességgel végeztünk és már kint is voltunk megint az asztal mellett. Anyáról folyik a víz, mély levegő, belső béke, húú de jó ez a karamellás-almás muffin! Igaz ragad tőle az összes ujjam, de nincs mese, most kell a cukor, ha jó, ha nem, így a koffeinmentes kávé mellé. Várjunk csak! Nem is ezt kértem! Jól van, mindegy most már.

Na de mi a helyzet, ha szerelmünk gyümölcse még csak 3 és fél hónapos és az időjárás sem éppen a legkedvesebb oldalát mutatja nekünk?!Vissza a kocsiba, újra plakátolás, két szippantás után megint nem eszik, csak sír. Apa kiveszi a kocsiból, vígasztalni, büfiztetni próbál, fúj a szél, még mindig esik, tuti beteg lesz ez a gyerek! Visszaadja, bekötöm, de mivel saját hibámból csak két kezem van, leteszem a kávém a könyöktartóra, melyre nyomatékosan felhívom János figyelmét. Beül, automatikusan leüti, rámömlik a forró kávé, ragad a fél kocsi. Gyerek üvölt, nem akar bekötve lenni, apa hátrafordul, hogy haza menjünk-e. NEM! Most már csak azért se! Újra úton. Babó alszik. Mély levegő, kezdjük az egészet előről. Jó lesz minden. Együtt vagyunk, ez a lényeg. Eltelik 2,5 óra, továbbra is szakad. Újra megállunk, most egy benzinkúton. Megint nem akar rendesen enni, megint bekakilt. -80 fokos légkondis mosdóban peluscsere, hát persze, hogy most hátközépig sikerült, a váltás ruha kint maradt a kocsiban, ja nem, várjál, van itt egy mégis. Ha most nem lesz beteg ez a gyerek akkor soha. Rohanás vissza a kocsiba, csak nem eszik, jó, majd megállunk megint, ha éhes lesz. Eltelik ismételten két óra, nagy nehezen Montrealba érkeztünk. Az eső továbbra is esik, de legalább engednek előbb bejelentkezni a szállodába.

A szoba viszonylag tiszta, újszerű, első ránézésre megfelel, drágább is volt. Másodikra hiba körbenézni.

A kilátás egy 2m-re levő épület karomnyi vastagon penészes légkondicionáló gépezetére, valamint a kukás udvar csodás látványára esett. A tapéta a sarkokban nem ért össze, a WC-t remélhetőleg a takarító néni felejtette el lehúzni takarítás után, de legalább a gyerek végre normálisan eszik, hurrá.  Közben kisütött a nap, menjünk sétálni. Babakocsival majdhogynem öngyilkos merénylet végigmenni a fő úton. Tele van üzletekkel, és emberekkel. Rengetegen cigiznek, tehát paranoiás, új szülőknek garantált infarktus. Messze nem mertünk menni, az idő miatt, hátha megint elered. De ha Montrealban jár az ember, mindenképpen érdemes megállni valamilyen füstölt húst, vagy poutine-t enni. Előbbit mindenki ismeri, utóbbi szalma krumpli, sajttal és hússzaftból készült, mártással nyakonöntve. A nagy izgalmakra megvacsoráztunk, irány vissza a szállodába. Újabb akadályba ütköztünk, hogy fürdessük meg a babót? Zuhanyozzuk le, nem lehet akkora mutatvány! Á, dehogy! Kisebb óceánt sikerült mesterségesen előállítanunk, ájulás környékén az izgalomtól nehogy ledobjuk, mivel a vizes, fürdetővel bekent baba kombináció eléggé csúszósnak bizonyult. Mindenki épségben túlélte, irány az ágy.Kettőt pislogtam feltérképezvén a komolyságát eme viccnek is rossz kérdésnek, majd még mielőtt megszólalhattam volna, kabummm a jegyek a szállodára már le is voltak foglalva.

Éjjel 3-kor arra ébredtünk, hogy valakik verekednek az ajtónk előtt. Hallani lehetett, ahogy ütik egymást, meg kiabálnak. Zene a füleknek, főleg a sok híradóban látottak, és hallottak után, kisgyerekkel.

Miután mindkettőnk agyában 100 féle menekülési terv szántott végig fénysebességgel, ezek közül a gyerek paplanba csavarása, magunkra kötése, ablakon ki, tetőkön át urgása tűnt a legkivitelezhetőbbnek, remegve bámultuk az édesdeden alvó porontyunkat.

6-kor újra útnak indultunk, az idő ismételten szakadó esős. Irány Burlington. A határon természetesen megállítottak minket, egyedül engem megkérdőjelezvén az irodájukba hívattak… Autóból kiugrás, elázás, csak hogy megkérdezhessék ki vagyok, mit akarok. Lágy mosollyal, bőrig ázva szívesen mondtam volna, hogy az ázsiai babysitter, de nem tettem. Fizetés, majd távozás, a 2 m alatt amíg a kocsihoz értem, le is tusoltam gyorsan. Rohanok, feltépem a hátsóülés ajtaját, hogy behuppanjak, erre széles vigyorral vár az én babuskám Jánosommal együtt, mert pelenkacsere szükségeltetett ismételten. Kocsit háromszor körbefut, mire mindenki megint a helyén. Ha most nem leszek beteg, akkor soha! Újra úton, már nincs messze Burlington. Az eső továbbra is szakad, és szakad, és ömlik. A szállodába érkezvén láttuk, hogy éppen renoválják az aulát, persze előre véletlenül se szóltak. Sebaj! Valahogy túléljük. Talán nem lesz túl hangos. Kisütött a nap. 12 fokból 20 perc alatt tud 28 fok lenni párával, így sikerült szaunáznunk is séta közben a nyílt utcán. A város feltűnően tiszta, híres a kis kápolnáiról és a nagy sörválasztékról, melyeknek nagy részét helyben készítik. Állítólag a pizza is finom, ki is próbáltuk volna, de mivel túl hangos volt az étterem, fél órás asztalra várás után egyetlen szerelmünk riadót fújt, hogy ő ott nem szeret lenni, így végül máshol és mást ettünk. Hétfőn ugyancsak esett, egész nap, reggeltől estig. Látnivaló biztos lett volna bőven, de majd megnézzük otthon. Google a barátod.  Csak egymásra figyelni, andalogni kéz a kézben, nagyokat beszélgetni, borozgatni, romantikusan vacsorázni...

Kedden reggel irány haza. Verőfényes gyönyörű napsütésben, madárcsiripeléssel természetesen. Horrorfilmekben látott benzinkúti megállóval, kamionsofőr barátságos csevejével fűszerezve, csak a hangulat kedvéért. Kicsivel ez után apa kettő egész percre magunkra hagyott minket, amig kifizette a benzint, de ez elég idő volt egy 50-es körüli, szép szál legény ácsingózó vágyai felkeltéséhez, miszerint egy szoptatni kívánkozó anyát szívesen megtanulmányozott volna, abszolút diszkréten, szándékát kicsit sem leplezve, bekukucskálva a kocsi ablakán széles vigyorral. Az út hazáig ezután már zökkenőmentesnek bizonyult, csak úgy másfél óra dugóban ülés adódott hozzá.

Délután 4-re hazaértünk, bőszen fogadva, hogy legközelebb majd akkor indulunk útra, miután kicsi fiúnk átvette az egyetemi diplomáját. Félholtan a fáradtságtól az ágyon fekve hirtelen eszembe jutott a karamellás-almás muffin. Ahogy a meleg, ragadós karamellát nyalogattam le az ujjaimról, majd egy kusza gondolat süvített át, a messzemenőkig elgyötört fejemen.

– Te apa? Én a nagy siettségben muffin előtt, pelenkacsere után egyáltalán megmostam a kezem? Mmm…nem hiszem…

Sok szeretettel, Martha Kent

Ui: Senki nem lett beteg! 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.