Na, de kezdjük az elején…
Egyedülálló, külföldön élő, dolgozó anya vagyok. Minden nap keményen próbálok helytállni a munkahelyemen, egész nap telefonálok, ügyet intézek, autóversenyzőket megszégyenítő tempóban közlekedem a városban, hogy egyik találkozóról a másikra odaérjek, aztán a nap végén, még a gyereket is össze kéne szedni az óvodából. Társ és család híján, munka mellett, a gyereknevelés egésze rám hárul és ez bizony sokszor megtépázza az idegeimet. Nem én vagyok az egyetlen ugye?
Mi nők egy ideje már valahogy nem elégszünk meg a háziasszony szereppel. Dolgozhatnék a sarki kisboltban is, csakhogy nekem az nem elég. Engem az nem elégít ki. A „csak“ a mosás, főzés, takarítás, gyereknevelés már sokunkat nem elégít ki. Több kell, többre vágyunk, mert többre vagyunk képesek, mert meg akarjuk mutatni. Kinek is? Legtöbbször saját magunknak. Magunkat akarjuk meggyőzni arról, hogy többet érünk.
Ráadásul mi, aggódó szülők, mindent meg akarunk adni a gyerekünknek. Hajtjuk a pénzt és esszük az ideget, miközben rosszul mérjük fel, hogy mi az, amire gyerekeinknek szüksége van.
A sok különórára, a ne csináld ezt, tanuld meg azt típusú parancsokra, biztosan nincs.
Visszatérve a ‘mindent meg akarunk nekik adni’-ra, emlékszem, mikor Oli kijelentette, hogy neki kell egy kistestvér. Odarakta a kis fülét a hasamra, hogy hallgassa, ott van e már. Én meg – mint jó anya – komolyan fontolóra is vettem, hogy honnan vegyek neki egyet, mert ugye, ahonnan ő jött, onnan már esélytelen egy másikat beszerezni. Azután szerencsére, feledésbe merült a dolog.
– Mami haragszik – mondja nekem lefekvés előtt, mert már megint valami csínytevésen kaptam. Látod, nem csak mi ismerjük őket, ők is ismernek minket. Már előre tudja, hogy hogyan fogok reagálni és ez olyan hatással van rám, mint egy kijózanító arcul csapás. Hát nem! Azért sem fogok haragudni. Inkább letérdelek elé, szorosan megölelem és a fülébe súgom: nem haragszom, nagyon szeretlek.
Fontos dolgok ezek. Meg a dögönyözés és a csiklandozás is, ami utána jön. Meg az is, hogy tudja, ha éjjel bármikor felébred, akkor odajöhet mellém az ágyba. Vagy hogy korán fekszünk, hogy reggel fél órával korábban tudjunk kelni, hogy legyen időnk az ágyban reggelizni és mesét nézni, mielőtt rohanni kell az óvodába és mielőtt az új nappal, újra indul az egész őrület is.
Már nem is érzem olyan szar anyának magam, hogy mindezt leírtam. Remélem te is így vagy ezzel. Nincsenek kötélből az idegeim az tény, de úgy gondolom, néha kiabálni nem annyira gáz, mert lássuk be, a gyerekek sem angyalok. Sokszor már csak azért is húzogatják azt a bizonyos gyufát és próbálgatják, hogy meddig is lehet elmenni, mielőtt anya végleg megőrül.
Szóval, vannak ezek a napi kisebb-nagyobb konfliktusok közöttünk, de mindezek mellett mi – Oli és én – nagyon szeretjük egymást. Valódi érzelmi kapcsolat a miénk, ami biztonságot ad.
Azért mindig ott motoszkál a kérdés, hogy hogyan kellene egy kicsit tudatosabban hozzá álljak a stressz kezeléshez, mielőtt egy tűzokádó sárkánnyá változok. Az, hogy elutazok Tibetbe Buddha hasát simogatni és meditációt tanulni, az egyértelműen ki van zárva. A gyerek úgysem élvezné, én meg már az elején bealudnék meditáció közben.
Úgy gondolom, mi NŐK, ANYÁK, legyünk néha önzők. Merjük néha kiengedni a gőzt. Passzoljuk le a gyereket pár órára még akkor is, ha fizetni kell érte és csak magunkat kényeztessük. Legyünk újra “csak” nők. Szépüljünk, költsünk magunkra és töltődjünk fel!
Miért gyötör minket mindig lelkiismeret furdalás, ha szinte semmire sincs időnk és mindennel el vagyunk maradva? Miért hibáztatjuk magunkat, hogy már megint sokára lettünk kész a vacsorával és halomban áll a vasalni való? Örökösen fáradtak, nyúzottak vagyunk a külvilágnak való megfelelni akarástól és elfelejtjük, hogy mindez nem a világ vége. Szóval, ne ostorozd magad, mert az csak ront a helyzeten.
El kell fogadni, hogy néha borul a bili és kész. Ettől még nem vagyunk szar anyák. Sőt! Tudom, hogy Olinak én vagyok a legjobb anya a világon!
Én azt mondom, hogy a maximalizmusunkkal meg egy pohár borral, most szépen üljünk be egy kád forró vízbe és dolgozzuk fel, hogy semmi sem tökéletes.