Én mondom nektek: – a kenyérnek lelke van!
Kislányként Erdélyben éltem egy nagy városban, ahol annak idején a boltban kapható kenyerek nagyon messze álltak az igazi kenyér fogalmától. Persze kinézetre mind annak tűntek, de azok messze nem adták vissza azt a lélekig hatoló illatot, amit egy kemencéből frissen kivett, vizes ecsettel lekent kenyér áraszt magából. Hmmm…. Mai napig emlékszem, mikor a távol élő anyai nagyapám, hajnal 4-kor ébredt, kimosta a nagy fateknőt, amibe a nagymamám lisztet szitált. A népmesékből ismert faragott láda, a padláson állt tele liszttel, díszes gombjait alig értem el. Nagyapám sokszor felvitt a padlásra, mert látni akartam, a kenyér honnan indul útnak.
Azután nagyapám bedagasztotta a tésztát, azért ő, mert ez igen nehéz és kemény munka, az amúgy is törékeny termetű nagymamámnak. A vágódeszkára mama lisztet szórt, melybe rajzolhattam. A dagasztás közben a liszt, víz, kovász, vagy öregtészta adta az erőt, amelyből gyönyörű, gömbölyű kenyerekké keltek. A gyékény szakajtóba, a mamám kelengyéjéből, háziszőttes kendő került, melyet finoman meghintett liszttel, gondoskodó kezével. A tészta gombócok, a szakajtóba keltek letakarva, melyből egy 5 kilós és egy 3 kilós kenyér várta, hogy a nagyapám útnak induljon vele a kemencéig.
A kemencébe tette az ajtót, rázárta és magára hagyta, a két termetes kelt tésztát…. alig vártuk, hogy megnézhessük milyen gyönyörűen piroslanak az izzó kemencében. Mikor elkészültek, a lapáttal kihúzta őket, a nagymamám pedig, a kerekes kútból felhúzott friss vízzel kente le.
A gyönyörű kenyér puffogásának hangot adva, gőzölt és sercegett, majd pillanatok alatt gyönyörű fénye lett, az illata pedig mélyen orromon át, az örökké emlékszem kategóriába véste magát.
Nem tudtam kivárni míg meghűl, nagyapám éles kést vett kezébe, -ezzel csak kenyeret vágott- a még meleg kenyeret, egy szép piros csíkos háziszőttesbe tette, melyet a mama szőtt. A kenyeret élére állította, a kendőt magához fogta, és egy keresztet rajzolt a késsel az aljára, mielőtt megvágta. Nem volt nagy hívő a nagyapám, de a kenyér…az szent. A család legfőbb élelme, és csak a jó búzából lesz jó liszt, abból meg finom kenyér.Az éles kés harcba szállt a friss ropogós kenyérhéjával, megküzdöttek és lett egy szép szelet frissen illatozó, lyukacsos hófehér belű csoda. Csoda, amely igazán szívből készült és hajnalban frissen, tiszta és indulatmentes állapotban kelt életre, a nagyapám keze által. A búza a határban dolgozó, jókedvűen nótázó aratók által került be a malomba, ott a molnárok sem igazán stresszesen dobálták, a búzával teli zsákokat. A lisztet pedig vígan fütyörészve zsákolták és indították útjára a falu népének.
Most, térjünk vissza a mai ismert átlagember kenyeréhez. A gépek learatják, a búzát gépekkel megőrlik, embert alig látni, nemhogy jókedvű, fütyörésző molnár legényeket. Fehér védőszerelésben, néha egy-egy ember végigmegy a futószalag mentén, ahol már a boltba induló lisztcsomagok sorakoznak. Ebből a pékek, zajos üzemekben gyártják nekünk a finomnak gondolt, állományjavítós és adalékanyagos kenyeret. Magam is jó darabig ezt ettem, néha igen meg voltam elégedve a minőséggel.
Azután eljött az ideje annak, hogy már nem csak magamért voltam felelős, hanem egy új életért is, a gyermekemet nem akartam, ilyen üzemben készült kenyérrel etetni.
Hetekig gondolkodtam, miként is kellene hozzá fogni, mert ugye a gyerekkori élmények és tapasztalatok, lássuk be azért nem igazán a biztos tudást adták, ehhez a nem egyszerű feladathoz. Mivel a nagyszülők a dédunokát már nem érhették meg, így a kenyérkészítés fontos tudományát, és a családi bevált receptet, nem örököltem meg.Kutakodtam és bevásároltam, majd itthon az esélytelenek nyugalmával, és némi gyerekkori emlékkel, nekiláttam a kenyér készítésnek. A dagasztás kemény verejtékcseppjeivel megküzdöttem- nagyapámnak a több kilónyi liszttel, látszólag könnyű dagasztás, igazán embert próbáló feladatnak bizonyult. A magam 152 centi magasságával, és a 40 kiló vasággyal kategória részeseként megfogadtam, hogy ezt nem sűrűn fogom csinálni, mert annyira fárasztó.
Várakoztam, a tészta megkelt és a sütőbe tettem, most is mint kisgyerekként ott ültem, és lestem-most már az üvegajtón át, hogyan sül az én kenyerem. A sütőből régi ismerős illatok kezdtek áradni, melyek megannyi szép emlékkel ajándékoztak meg a várakozás alatt. Modern világunk csodásan beépített időmérője, hangosan csörgetett fel emlékeimből a sütő előtt ülve. Piros csíkos konyhakendőm modern, de az emlékek élénken éltek, hogyan kell a kisült kenyérrel bánni, ami elsőre nem is mutatott olyan rosszul. Lekentem a tetejét, majd a kendőre tettem. Illata bejárta a konyhát, a kemence melletti élményekkel össze nem hasonlítható, de itt 2000 km-rel távolabb és 35 évvel később, egy modern világban, szinte tökéletesnek mondható pillanat volt. Most sem tudtam megvárni míg kihűl a kenyér, elővettem egy új kést –mától ez lesz a kenyérvágó késem, majd élére állítottam a még meleg kenyeret, keresztet rajzoltam az aljára és behunytam a szemem. Nem tudom mennyi idő telt el, de a szemem könnyfátyolától, alig láttam milyenre vágtam az első szeletet. Az illata ismét mélyen az emlékezetembe égett, a friss puha kenyeret vajjal megkentem és mint egy kisgyermek, úgy faltam.
Olyan felszabadult és boldog pillanatok voltak ezek, melyek a lelkembe fészkelték magukat olyannyira, hogy tudtam, tudtam… a kenyérnek lelke van.
A kenyérkészítés bármennyire is nehéz fizikai munka, tudtam… nem fogok bolti kenyeret venni többé, magáért az élményért és az illatért, mely nekem az otthont, a gyökereket jelentette. Sütni fogok a családomnak. A kenyér egy csoda, ami a házunkat otthonná varázsolja az illata által, és közben olyan élményeket idéz fel, amelyeket elveszettnek hittem. Boldogan vártam haza férjem a munkából, ki mit sem sejtve nyitott ajtót, és széles mosollyal kérdezte: Sütöttél valamit? Majd neki is kentem egy szeletet a puha, ropogós héjú kenyérből és a kezébe nyomtam. Megette nagy örömmel és azt mondta: „Életem legfinomabb kenyere, mert csak nekem készült attól, aki szeret engem!”
A mai napig én sütöm a kenyeret, és csak egy dolog bánt, hogy nem fogtam neki előbb, a fiam pedig pont úgy szeret sürögni az asztal körül, mint annak idején én, kenyér készítéskor. Már 4 éve vagyunk nagy szerelemben, a házi készítésű kenyérrel és az ő fenséges illatával.