Minden út Rómába vezet… 3. rész

Az ízek, imák, szerelmek, a napsütötte olasz földön című folytatásos sorozatban megtudhatjuk, hogy lehetetlen nincs, ha valaki nagyon vágyik valamire. Szerzőnk, Seci írása.

0
319
Minden út Rómába vezet… 3. rész

Az előző rész tartalmából: a teljes cikk itt található>>> „November volt. Az ősz valahogy kimaradt, sokáig tartott a nyár, és hamar jött a tél. Az események is felgyorsultak akkor az életemben. Egyik nap döntést hoztam, a másik napon cselekedtem. Ennek az lett az eredménye, hogy hamar elrepült az a pár hónap januárig, amíg sikerült Rómába költöznöm.”

„Semmi nem történik véletlenül, és nagyon tudatosan kell látni a célt, ami bármikor valósággá válhat.”

Nincsenek véletlenek életünk során, minden okkal történik és értünk. Én ebben hiszek, bármit is teszek vagy alakítok, bármennyire is fájdalmas néha, nehéz az elfogadás, a végeredmény csodálatos lesz. Így érkezett el január 16-a, amikor is elrendeztem mindent, és összecsomagoltam két bőröndöt, és elindultam egy új élet reményében Olaszországba. Minden út Rómába vezet… 3. rész

Nem egy, hanem rögtön 4 kísérőm akadt a nagy utazáshoz, drága Barátnőm születésnapjának ünneplésére Rómát választotta úticélnak, öten csajok nekiindultunk, hogy meghódítsuk azt a gyönyörű várost. A gépünk hajnalban indult, izgatottan, mint minden utazás előtt, természetesen alvás nélkül érkeztem meg a reptérre. Mindannyian hasonlóképpen éreztünk az utazás izgalmától, nagyon vidám hangulatban telt az odaút. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szállást, ami egy 5. emeleti szobát jelentett, majd egyből kiindultunk a városba.

Rómának osztatlan sikere volt. Két barátnőnk még nem volt, nekik az újdonság erejével hatott, de természetesen nagyon tetszett nekik is. Templomok, kis olasz utcák, a ’kötelező’ látványosságok, mindent megnéztünk, amit lehetett. Rengeteget sétáltunk, finomakat ettünk, kávéztunk, az időjárás is kedvező volt, hiába január hónapot írtunk. 2 éjszaka után a 3. napon miután elkészültünk az induláshoz, az egyik szobában vártuk a lányokat, akik a másik szobában voltak elszállásolva. Miután átjöttek, még váltottunk pár szót, és nagyon furcsa dologra lettünk figyelmesek. Személyesen azt vettem észre, mintha szédülnék, és mozogna a szoba a lábam alatt. Barátnőim hasonló érzetekről számoltak be, mindez másodpercek töredéke alatt, és tudatosult bennünk, hogy ez bizony földrengés, majd azonnal irány le az utcára. A körfolyosón a takarítónők jelezték, hogy liftet nem lehet használni, lépcsőn kell közlekedni. Az utcára leérve megbeszéltük, hogy mivel a metró sem közlekedik, mindenképpen felfogjuk és „megemésztjük” a történteket. Beültünk egy kedves kis kávézóba és egy-egy grappa mellett beszélgettünk a történtekről, és hálát adtunk, hogy komolyabb baj nem történt a városban, és nem sérült meg senki. Egy 5-ös erősségű földrengés volt ez. Előtte félévvel egy másik olasz városban végzett pusztítást a földrengés, természetesen az olaszok, mentalitásuknak megfelelően kezelték a helyzetet, tulajdonképpen mindenféle idegeskedés nélkül, elég hamar túlléptek a történteken.

Így mi sem tettünk másképp a grappának köszönhetően, mint hálát adtunk és elkezdtük az aznapi programot több órás csúszással. Aznapra, az utolsó napra hagytuk a Vatikáni látogatást, így aztán elég sok időt töltöttünk a Bazilikában, bár, aki járt már Rómában, az tudja, hogy a Vatikánra érdemes egy napot rászánni. Minden út Rómába vezet… 3. rész

Nagyon hálás voltam a barátnőimnek, hogy azt a pár napot együtt tudtuk tölteni. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem fog menni, hogy ott maradjak az ismeretlenben egyedül, hogy nem beszélem a nyelvet, hogy bármi van, kihez menjek, kivel beszéljek, így az egyik templom orgonajátéka közben, eltörött a mécses, de persze mondtam magamnak, hogy ez volt az álmom, ez volt, amiért annyira kitartottam, amiben annyira hittem, és ez most, a búcsú pillanatában, a szeretteimmel körülvéve tűnik ennyire nehéznek.

Így jött el a másnap, amikor is drága barátnőim segítettek átvinni a holmimat a másik szállásra, ahol addig voltam, amíg nem mehettem a szállást adó hölgyhöz. Kikísértem őket a pályaudvarra, és elköszöntünk egymástól. Amennyire lehetett, próbáltuk a legkevésbé sírósra a búcsút, majd felszálltak a lányok a reptérre induló vonatra.

Ott voltam. Egyedül. Az ’ez is eljött’ érzéssel.

Vegyesek voltak az érzelmek, a szállodában nem akartam ücsörögni, így elindultam a városba sétálni, vacsoráztam, majd visszatértem a szállásomra.

Másnap napközben, már előre egyeztetve, kedves olasz barátom, akit már említettem korábbi írásaimban, találkozóra invitált, szeretett volna bemutatni a lakótársainak, és ha már olyan szépen sütött a nap, akkor mindenképpen kirándulni is el szeretett volna minket vinni. Aznap érkezett meg az egyik új lakótársa Amerikából, és egy másik kollegája Dél-Olaszországból. A találkozó a lakásukon volt, ami Róma egyik nagyon csendes és nyugodt részén található, tömegközlekedéssel a belváros 20-25 perc alatt megközelíthető. Egy 4 szobás, rendezett lakásban laknak, nagyon tetszett. Minden út Rómába vezet… 3. rész

Elindultunk gyalog. Szerencsére olyan helyekre mentünk kirándulni, amiket még nem láttam, a fiúk nagyon kedvesek voltak velem, a kedvemért angolul kommunikáltunk. Még jobban beleszerettem a városba.

Így telt az első két napom Rómában, egyedül. Boldog voltam.

Elérkezett a vasárnap, amikor is lehetett költöznöm az egy hónapig szállást adó hölgyhöz. Egy olyan részén volt Rómának a lakása, ahol előtte még egyáltalán nem jártam. Ez volt a diáknegyed. Sétáltam a környéken, megnéztem milyen messze van a lakás és az iskola egymástól, merre találok boltokat stb. A hölgy nagyon kedves volt, lefektettünk pár alapszabályt, amit már az iskola is közvetített, arról, miket használhatok, mi az, amiről magamnak kell gondoskodnom stb. Beszélgettünk, angolul, megértette, hogy az olasztudásommal még nem tudunk kommunikálni, berendezkedtem a szobában, ahová odakészített nekem térképeket, ajánlott éttermeket, postát, nyomdát stb., nagyon segítőkész volt velem, helyet csinált nekem a hűtőben. Tényleg nagy szerencsém volt vele. Így a nap végén, lelki nyugalommal tértem nyugovóra.

Reggel izgatottan keltem. 9 órakor volt a szintfelmérőnk, amitől függött, milyen csoportba tesznek. A szóbeli részétől izgultam. Elindultam hát az iskola fele, persze eltévedtem. Ez hogy lehetett, ha előző nap már lesétáltam a távot? Semmi gond, időben indultam és időben értem be. Regisztráltam és máris mehettem a szintfelmérőre, az írásbelit többen írtuk egy teremben, a szóbelire pedig egyénileg hívtak be minket. Egy idősebb úrral beszélgettem – mint később megtudtam, ő az igazgató – átnézte a tesztem, és elirányított az egyik terembe, miszerint én leszek a csoportjuk új tagja. Leültettek és bemutattak, csak keresztnév, semmi más információ. A csoportban kb.10 diák volt, fiúk lányok vegyesen. Az óra felépítésében és menetében az volt a legszimpatikusabb, hogy játékos módszer és tanulás keretében ismerhettük meg egymást a többiekkel. Így derült ki, hogy rajtam kívül van még egy magyar lány a csoportban. Kicsi a világ, nemde? A nyelvtani rész, az ‘imperfetto’, a múlt idő egyik alakja. Ez volt a hét témája. Itt heti lebontásban tanítanak főbb témaköröket és mellé vesznek mindig kiegészítő anyagokat. Az órákon szigorúan olaszul beszélhettünk, angolul nem volt szabad. Az oktatók pedig olyan szépen magyarázták a nyelvtant, hogy szívtam magamba a tudást, és úgy éreztem, hogy tudnék maradni délután is, ne csak délután 1-ig tartson az óra. Volt egy szünetünk, ahol egy kedves kanadai lány megkérdezte, hogy megyek-e velük kávézni. Mondtam, hogy persze. És ezzel a csapat része is lettem. Ismerkedtünk szünetben, volt, aki már pár hónapja, volt, aki egy hete, volt, aki újként volt ott, a világ minden pontjáról voltak az osztálytársaim. Szerencsére az iskola fakultatív programokat is szervezett, ahol lehetett még jobban összekovácsolódni, nyelvet gyakorolni, és sok érdekes eseményen részt venni. Így el is jutottam másnap szintén egy olyan pontjára a városnak, ahol még nem jártam.

Összességében elindult a római életem, teljesen zökkenőmentesen.

Hogy alakult tovább a szerencsém? A folytatásból kiderül…

Nincsenek véletlenek életünk során, minden okkal történik és értünk. Én ebben hiszek, bármit is teszek vagy alakítok, bármennyire is fájdalmas néha, nehéz az elfogadás,
Advertisement

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..