Hibák, amiket elkövettem

A hibák, amiket elkövettem fiatalabb koromban

Mikor számot vetek az életemmel, nem mindig csak a materiális dolgokat veszem sorra, hanem a bennem lezajló változásokat is. Előfordul, hogy nem is gondolok bele tudatosan, csak egy esemény után ráeszmélek, hogy valamit egészen máshogy látok, mint régebben, vagy máshogy viselkedem ugyanabban a helyzetben, magamat is meglepve.

Ahogy telnek az évek, a tapasztalat rakódik rám, mint valami láthatatlan köpeny. Egyre kevésbé érzem magunkat védtelennek az életem történéseiben. Persze mindig vannak új helyzetek, feladatok, amihez hirtelen azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá. Ezekről a barátaim tudnának mesélni, amikor első meglepetésemben megtalálom őket a kérdéseimmel.

Most mégis leültem, hogy sorra vegyem azokat a dolgokat – nevezzük hibáknak – amiket elkövettem fiatalabb koromban.

Megtanultam kimondani a szót, NEM.

Nehezen mondok nemet még mindig, de régebben ez sokkal körülményesebben ment. Ezzel csak az a gond, hogy belesodródtam helyzetekbe, amit nem szívesen vállaltam be, később pedig már a vak is láthatta, hogy kényszerből csináltam. Színésznek pocsék lennék, az biztos! Amikor megkért valaki valamire, én pedig a NEM helyett csak ráhagytam, sokszor azt hitte, hogy nekem is akkora öröm az a feladat, helyzet, mint neki és értetlenül nézte, hogy nyűglődöm, nem szívesen vagyok jelen. Pedig már az elején tisztázni kellett volna, hogy Nem, nem szeretném ezt a helyzetet. Mert te úgy gondolod, nekem ez egy szuper lehetőség, vedd figyelembe, hogy én nem így érzem.

Késés. Az évek alatt rájöttem, hogy ez a nevezzük rossz tulajdonságnak, az előző témával egyenes arányban összefügg. Ha nem volt kedvem valamihez, körülbelül minden irányba mentem, csak ne kelljen elindulni időben, és természetesen elkéstem. Amióta bevezettem az életembe a NEM szót, egyre ritkábban kések el, mert eleve el se kell indulnom oda, ahol ténylegesen nem is szeretnék jelen lenni. Mennyivel egyszerűbb így az élet!

Másrészt a félénkségből adódtak a késéseim.

Ha idegen helyre mentem, teljesen le tudott dermeszteni az első néhány perc, amikor mindenkinek beszélnie kellett magáról, még ha mindössze néhány szóban is.

Konkrétan olyan stressz jött rám egy-egy ilyen pillanatban, hogy még a nevemet is mondogatnom kellett magamban, mert féltem, hogy képes leszek azt is eltéveszteni.

Ezeket a helyzeteket megúszva próbáltam inkább jól elkésni, vagyis lekéstem az első percek tortúráját. Ami egyáltalán nem segített a dolgon, mert ahogy beléptem a helyiségbe, egyből felfigyelt rám mindenki, gyorsan el kellet szavalnom ki vagyok és miért mentem oda, viszont így mindenki megjegyzett, csak én nem tudtam senkiről semmit. Nem jó trükk, most már belátom. Azóta arra is fény derült, hogy nem csak engem feszélyez egy ilyen helyzet, hanem kb. mindenkit, ezért az emberek leginkább a saját nevükre, viselkedésükre emlékeznek hasonló szituációban, nem a másikéra. Milyen megnyugató!

Kérdezz, felelek. Mindig bajban voltam, ha kérdezni kellett. Egyszerűen azt se szerettem, ha engem kérdezgettek, illetve ha nem volt valami világos, mindig próbáltam magamtól rájönni a válaszra, mert attól féltem, hogy butának tartanak, ha folyamatosan kérdezek. Közben figyeltem másokat, akik lazán megkérdeztek teljesen nyilvánvaló dolgokat újra és újra szemrebbenés nélkül, és mindezek után is életben maradtak. Senki sem nézett rájuk ferdén. A másik felismerés a munkám során ért, aminek a nagyobbik fele a tájékoztatás. Ebből a nem merek kérdezni dologból adódott, hogy szívesen elmondtam részletekbe menően dolgokat. És sokszor nagyon hálásak voltak érte a betegeim, mert kiderült, hogy mással is előfordul, hogy nem szívesen kérdez. Többször szóba került, hogy milyen jó, hogy ennyire részletesen belementem a dologba, mert nem merte volna megkérdezni. Mindenki olyan nyilvánvalóan beszélt róla, hogy jobbnak látta, ha csak bólogat és úgy csinál, mintha ő is értené.

Tárgyakkal jutalmazás, vagy éhesen menni vásárolni. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki felfedezte, ha éhesen megy vásárolni, mire észbe kap üres pénztárcával, és egy évre elegendő élelmiszerrel tér haza.

Nincs is erről mit beszélni tovább. Sokszor megtörtént velem is. Ennek kikerülésére sokszor van a táskámban valami gyors segély. Datolya, dióval a közepén, vagy magvakból és datolyából készült kis energia golyók, kis dobozkában magok, vagy keksz. A munkámból adódóan egyébként is hasznosabb, ha elkészítem az aznapi ételdobozkát, mert kiszámíthatatlan, lesz-e időm kiszaladni boltba, vagy egyáltalán lesz-e bolt a közelemben aznap.

Ha nem volt a legfényesebb kedvem, akkor betértem egy kerülőre a helyi plázába és mindig találtam ezt-azt. Azokat a majd jó lesz, ha megnövök, lefogyok vagy otthon elszaladgálok benne dolgokat, amikbe sosem nőttem és sajnos nem is fogytam bele, plusz itthonra elhasználható ruhából is van elég bőven.

A tavalyi év eleje nagyon rosszul indult nálam anyagilag. Egyszerűen nem fizettek ki. De nem csak egy-két hétig, hanem hónapokig. Konkrétan 3 hónapig ment a harc a fizetésemért.

Ez az időszak arra volt jó, hogy rádöbbenjek, annyi minden van a konyhában, amiből étel készülhet! Tészták, lisztek, hüvelyesek, konzervek, fűszerek és még sorolhatnám.

Többször tartottam olyan hetet, hogy egyáltalán nem, vagy csak egy-két friss hozzávalóért mentem boltba, és mégis meglepően változatos ételeket tudtam készíteni. Nagyon jó érzés volt. Ezzel egy időben listát vezettem a kiadásaimról és a bevételeimről. De nem csak olyan elnagyoltat, hanem őszintén és részletesen beleírtam mindent. Egy jó fél évig vezettem az elszámolásokat, és sok mindent megtanultam magamról és a vásárlási szokásaimról. Mindenkinek nagyon ajánlom! A mai világban könnyen beleszalad az ember az online vásárlás függőségbe. Amikor megnyugtatjuk magunkat, hogy nem is tettük be a lábunkat a boltba, és az a kis valami olyan olcsó és még házhoz is hozzák. Ha belegondolok, mi történne, ha ma azt mondaná valaki, el kell költöznöm azonnal, és elképzelem a sok munkát, meg a töménytelen mennyiségű dobozt, zsákot magam körül. Vagy amikor megérkeztem az országba két táskával, amikből éltem az első hetekben, hónapokban és rájövök, hogy a lényeges dolgok nem hiányoztak, akkor döbbenek rá, hogy köszönöm Istenem, de tárgyakból több van körülöttem, mint elég.

Megfelelési kényszer. Én is beleestem a jó öreg hibába amikor elhittem, hogy mindenkivel jóban lehetek, mindenkivel el kell magam fogadtatni. Nem. Nem lehet és nem is kell! Ha nem érzem magam jól egy társaságban, helyen (és tényleg nem érzem magam jól), nem arról van szó, hogy fel kell adni a dolgokat, de akkor érdemes továbbállni. Sokszor nehéz, mert pont azoknak akarunk a legjobban megfelelni, akik ezt a legkevésbé sem értékelik, de hosszú távon kifizetődőbb.

Már korábban külföldre költözhettem volna. Azért ez a szedjük a sátorfánkat és hagyjunk magunk mögött csapot-papot régebben nem volt ennyire egyszerű és magától értetődő. Emlékszem, amikor a testvérem külföldre költözött vagy húsz éve, az akkori párom azon drukkolt, hogy ott is maradjon, hogy végre neki is legyen külföldön élő magyar ismerőse. Most inkább olyan embert nehezebb találni, akinek nincs. Ez az óriási váltás nagyon sok mindenre megtanított, amiből a saját környezetemben nem tudtam volna kikeveredni.

Megtanultam utazni. Régen én voltam azaz ember, aki körülbelül álltó helyében el tudott tévedni. De bárhol, bármikor.

Most is meg van ez a csodálatos tehetségem, de már tudom, hogyan találjam fel magam. Emlékszem, amikor Londonba költöztem, az első pár napban csak a boltig jutottam el, és szerencsére vissza. Mert akkor még ez is kihívás volt számomra.

Angliában virágzik az ügynökségeken keresztül beszerezhető munka. Ami azzal jár, hogy jó esetben előző este, de van, hogy csak aznap tudod meg, hova kell utaznod dolgozni. És ez valóban utazás, ami akár több, mint egy órát is igénybe vesz több átszállással. Eleinte rendesen stresszben voltam attól kezdve, hogy megkaptam a munkát. Különböző haditerveket készítettem az utazáshoz, és ezeket több helyre felírtam, hogy biztos meglegyenek, ha lemerül a telefon, otthon hagyom a noteszom stb. És bele is futottam vicces, vagy kevésbé vicces helyzetekbe még így is. De megtanultam tájékozódni és feltalálni magam. Amikor ezt a szívderítő változást észrevettem, elkezdtem kirándulásokat szervezni magunknak.  De nem csak olyanokat, hogy menjünk el á-ból b-be, hanem körutakat. Egy utazás alatt több városban is megfordultunk és még több szálláson. Felszabadító érzés. És ha a helyiekkel buszozol, vonatozol sokkal többet megtudhatsz az életükről, mint egy szervezett úton.

Elfelejtettem, hogy kreatív vagyok. Gyerekként én voltam az, aki indult meseíró és mesemondó versenyeken. Aki színdarabot adaptált regényből tizenévesen, amit elő is adtunk a helyi művelődési házban, és még sorolhatnám mi mindent csináltam. Akkor teljesen biztos voltam benne, ha megnövök, író leszek. Aztán jött a nagybetűs élet. A különböző munkák, fiúk és élethelyzetek hatására teljesen kiment a fejemből ez a gondolat. Ez a kis fénylő selyemszál, ami mentén olyan sokáig elábrándoztam, elképzeltem magam. Aztán jött néhány ember az életembe, akikben fel sem merült a kérdés, hogy ezzel újra foglalkoznom kellene, és lám, itt vagyok! Az első könyvem a boltokban, a többi írásom az interneten. Nem gondolom túl ezt a dolgot, de annyira jó, ha az ember talál magának valamit, ami csak az övé és kifejezheti magát, megmutathat magából és másoknak valami mást. Azóta a mostanában annyira divatos fotózás is az életembe lopakodott, és még néhány más dolog. Ezeket tényleg a saját örömömre csinálom, a saját kis lelki egyensúlyom megtartására. Egy hosszú fárasztó munka után leülni egy hobby mellé annyira kiragadja az embert a mindennapokból, mint egy jó film, könyv vagy sport.

Az élet örök tanulás, és ez milyen jó. Valóban igaz, hogy egy lépéssel hátrébb kell állni az életünktől, mindennapi dolgainktól, hogy átláthatóbb legyen a kép és könnyebben vegyük az akadályokat.