Csillagokban írt szerelem

Valahol a XVIII. század derekán járunk, a gyönyörű toszkán vidéken, Montepulcianoban. Siénától délkeletre, a kialudt vulkán oldalkatlanában fekszik a város. A lankás dombok napsütötte táján, ahol a Vino Nobile vörösbort a szerelmesek gyertyafénynél kortyolják a csillagok alatt, és ciprusok sora szegélyezi a mindent látó történelmi kőépületek falait, csendben őrizvén a rájuk bízott titkokat. Tóth Anita novellája.

Csillagokban írt szerelem
A Via di Gracciano nel Corso a palotához vezet, ahol Blanca Preziosi épp egy esztendeje élt. Onnan tette meg a meredeken minden nap az utat a Piazza Grandéig. Gesztenyebarna hullámos hajába bele-belekapott a nyári szellő, amit hiába fogott össze egy főkötő, a fürtök minduntalan kibontakoztak a szorításból. Nap perzselte bőrén szinte világított a hófehér csipkeszegélyes blúz és nefelejcskék szoknyája néha rakoncátlanul fellibbent, de csak úgy diszkréten, a bokáját láttatva. Nevelőnőnek szegődött a megözvegyült uraság gyermeke mellé, és a nyolc év korabeli szőkefürtös, angyalarcú ördögfiókát próbálta kellő komolysággal a szépre, jóra, tudományokra okítani, már, amikor nem csavarta az ujja köré, azzal a csibész mosolyával. Séta közben lopva megérintette a Piazza Savonarólán az oszlopot, amin egy oroszlán látható és Firenze uralmát jelképezi. Ilyenkor minden alkalommal arra gondolt, bárcsak teljesülne a titkolt kívánsága… Út közben a Palazzo Bucelli sem maradhatott ki, aminek kövei mágikus erővel hatottak rá.  Csillagokban írt szerelem

A Contucci palota…igen, ez a hely fontos szerepet töltött be az életében. Ott élt Ő, Alessandro Frescobaldi, a ház urának és parancsolójának fia, akinek a számára atyja már kiválasztotta a leendő hitvest, ami ellen hiábavalónak tűnt mindennemű tiltakozás. A tüzes, szinte már fekete szemű, fekete hajú férfiú sármjának híre még a szomszédos városokba is eljutott. Blanca, aki ebben a palotában is vállalt tanítást, közel sem olyan volt, mint a többi lány. Még ha meg is dobbant a szíve Alessandro láttán, őszintén kimondta, ott helyben, amikor valami nem tetszett neki, ő volt az a lány, akinek ami a szívén, az a száján.

Ezer szóval, ezer gondolat

Amikor tekintetük először találkozott azon a bizonyos mindent megváltoztató forró nyári napon, tudta, ők ketten fogták már egymás kezét valahol, talán egy másik világban, és úgy érezte ismeri, akár saját magát és félszavakból kitalálta a gondolatát. Volt köztük valami megmagyarázhatatlan és különös összhang.

Amikor a csillagokat nézve, a híres toszkán vörösbort kortyolva a göncölszekeret keresték az égen, az ő világuk egy volt, nem létezett rajtuk kívül más. Ha épp hullócsillagot láttak, a fiú megszorította a lány kezét, és még önmaga előtt is titkolta kívánságát. Túl sok volt a NEM az életükben. Rangjuk, hovatartozásuk még akkor sem tehette volna lehetővé, hogy ők jegyben járjanak, ha épp a fiúnak nem kellett volna elvennie a rangos, nemesi családból származó lányt, akit csak egyetlen festményről ismert. Csillagokban írt szerelem

Alessandro, ha egyedül akart lenni gondolataival, a Madonna di San Biagio templomba ment, és a díszes márványoltárra nézve kulcsolta imára két kezét. Szeretett volna valahol máshol élni, ahol nem kell a korlátoknak, az elvárásoknak, a felállított szabályoknak megfelelni, ahol szabad és végre önmaga lehet. Úgy érezte legbelül ketté szakad, egyrészt nem akart csalódást okozni a családjának, akiket mindenek ellenére nagyon szeretett, másrészt szíve szerint elszökött volna Blancával, szabadulva az őt kötő szoros társadalmi béklyóktól. Csillagokban írt szerelem

Ha volna két élete…, de nem volt, és az járt a fejében, „El kell őt engednem, hisz közös jövőnk nem lehet, és ha az életem része marad, boldogtalanná teszem. Nem köthetem magamhoz önző módon. Biztos lesz valaki, aki megadja neki mindazt, amit én nem tudok, mert nem tehetem… „…Minden tiltakozása ellenére, attól a perctől, hogy viszont látta a lányt, nem tudta tagadni, amit érez. A szeme nem hazudhatott, a közelsége megbabonázta, az ölelése és a csókja íze örökre beleivódott és megpecsételte sorsát. Blanca Preziosi, bár nem volt boszorkány, mágikus erővel vonzotta és úgy érezte, ha a közelében van, a bűvkörébe zárja őt.

A kötelező esküvő napja közeledett, a szakítás önmegtagadás is volt egyben, úgy lökte el magától a szavaival, hogy közben mindennél jobban vágyott rá.

Lopták az időt, késleltették a rohanó másodperceket…” Oh, én Uram, segíts most nekem!” – suttogta Alessandro…, mintha itt bárki tudott volna segíteni. Mindeközben olyan hévvel ölelte a lányt, mintha örökre magával szeretné vinni ennek az estének minden pillanatát. Az ész végül győzedelmeskedett a szívvel szembeni harcban, és megálljt parancsolt a szenvedélynek. A fiú eltávolodott a lánytól, aki tudta, itt ő már tehetetlen, vége, nincs tovább. „- Blanca, ezt nekünk nem lehet, nem szabad. Mi ketten nem szerethetjük egymást. Akkor sem, ha a hullócsillagot látva mindennél jobban vágytam az Ön csókjára, a szerelmére.” – mondta a lánynak elfojtott, keserédes hangon. Blanca ruhátlanul, maga elé nézve, könnyeit visszafojtva ült, térdeit szorosan átkulcsolva, a palota híres borospincéjének kövén a fahordók tövében, a titkos találkahelyen. Érezte a boroshordók cserzett illatát, képtelen volt megszólalni, belülről a sírás fojtogatta. Azt kívánta, bárcsak megnyílna most alatta a pince jeges padlója. Alessandro tőle kicsit távolabb állt, és hang nélkül nézte a lányt szinte tehetetlenül. Mennie kellett, éjfelet ütött az óra és baj lett volna, ha nem tud besurranni a szobájába az éjjeli őrségváltás előtt. Csillagokban írt szerelem

Apja haragja nem ismert határokat, és az esküvője előtt állt pár nappal, a szoknyák után futkosás és legfőképp egy szerelem mással, rangon alulival, főbenjáró bűn volt, tudta jól. Zakatoltak a fejében a gondolatok, de nem tudta otthagyni a lányt szavak nélkül: „-Blanca, kérem mondjon valamit, kérem, mondjon valamit nekem! Kérem! Kérem, ne így legyen vége…” – suttogta érzelmekkel teli hangon. Ekkor valami olyasmi történt, amire nem gondolt, erre a válaszra nem számított. „Szeretem.” – mondta Blanca halkan, maga elé nézve. Alessandro ekkor felugrott, igaz nem felhőtlen örömében, mert tudta, ő ezt a boldogságot nem élheti meg… és ezt felelte, bár inkább félig visszafojtva felkiáltott: „- Én is Önt!!!”  Nem tudott más lenni, mint ami, nem tudott játszani, ahogy a lány sem, aki ennél kiszolgáltatottabb, csupaszabb már nem lehetett, nem ezen az egyetlen, őszinte és egymásnak tett vallomáson múlott a sorsuk. Ezen már nem múlott ugyan semmi. Azon az estén hangzott el először a legszebb szó, amikor búcsúzniuk kellett örökre. Tudta, hogy Allessandrot elveszíti, ezt el kell fogadnia, nem lehet az övé, bár sosem akarta leláncolni, fogságban tartani. Semmi mást nem akart, csak szeretni… megélni, amit „odafentről” valaki, nekik ajándékozott. Csillagokban írt szerelem

Nem tehettek mást, el kellett engedniük egymás kezét végérvényesen. Blanca ekkor már hangosan zokogott, a fiú visszatartotta a könnyeit, mert nem lehet, egy férfi nem sírhat, az apja mit szólna, ha látná. A pinceajtóhoz ment, a lány utána…Külön kellett elindulniuk két irányba, hogy ne lássa meg őket senki. Blanca megbotlott a lépcsőn, így ismét Alessandro karjaiban találta magát, de eltávolodott tőle. „Keresni fogom Önt!” – mondta fú érzelmektől túlfűtött hangon, de valójában ezt önmaga sem hitte. „Nem fog keresni, tudom!” – válaszolta a lány lemondóan, mert jól tudta, ez így lesz. Ezt többször elismételték egymás után. Erre Alessandro kétségbeesetten belekiáltotta a holdfényes éjszakába, nem foglalkozva azzal, hogy bárki meghallhatja… „- Nekünk nem ezt írták meg a csillagokban!”  … szinte önkívületi állapotban, vissza sem fordulva indult el, hátrahagyva maga mögött azt a világot, ahol önmaga lehetett, ahol megtalálta a szenvedélyt, a szerelmet. Arra gondolt, ezt a csodát nem érdemli meg, és nem volt ereje tovább küzdeni, hiszen tudta, örökre száműzték volna a családjától, az otthonából. Ereje elhagyta, úgy érezte, hogy a belső háborút, az értelem és az érzelem harcát az utóbbi nem nyerheti meg. Blanca csak állt egyhelyben, szinte kővé dermedve, de nem a félelemtől és üveges tekintettel nézte a távolodó alakot, aki egy idő után eltünt a szeme elől… Maga sem érzékelte, hogy mennyi idő telhetett el így, de belátta nem maradhat ott, így elindult a palota keleti szárnya felé, ahol a nevelőnőnek szánt kis szoba várta. A hét minden második napján itt tartózkodott, felváltva járt-kelt a két palota között, így egyeztek meg az uraságok egymás közt. Itt a kis Lucianak kellett gondját viselnie, aki késői gyermek volt a Frescobaldi családban. Szófogadó, de csendes kislány volt, aki nagyon kedvelte Blanca vidám természetét. Lucia az ötödik életévében járt akkortájt. Hasonlított a bátyjára, a mosolyuk és a tekintetük megegyezett.

Blanca nem tudta, de Alessandro a palotába visszatérve nem a lakosztályába ment, hanem a féltestvéréhez, Giovannához, aki édesanyja első házasságából született és jegyben járt egy főúri nemessel, akibe beleszeretett. Alessandro édes testvéreként szerette, megbíztak egymásban, megosztották egymással legbensőbb titkaikat, így ő tudott Blancahoz fűződő szerelméről, de Blanca sem rejtette előtte, mit érez a tesvérbátyja iránt, mert szívbéli jó barátnők voltak ők ketten. Giovanna volt a titkok őrzője. Az aranyszőke hajú, smaragdzöld szemű lány szépsége megigézte a férfinemet, de legfőképp a jelleme volt az, ami a legnagyobb vonzereje volt. Egyenes, segítőkész, a szolgálókkal is mindig kedves, figyelmes teremtés volt. Alessandro tudta, hozzá bekopoghat éjnek évadján is, ha nagy a baj és most úgy érezte, önmagát háttérbe szorítva, hogy szerelmesének szüksége van arra, ne maradjon egyedül, magányosan a fájdalmával. „Kérlek, menj Blancahoz, én nem lehetek mellette, nekem már mindegy, a lelkem rég eladtam az ördögnek, de neki segíts abban, hogy nem hagyod magára ezekben a nehéz órákban.” – szólt megtört hangon. Giovanna átölelte és kérdések sora nélkül el is indult barátnője hálóhelye felé.

Blanca képtelen volt álomra hajtani a fejét, már sírni sem tudott, Alessandro arcát látta maga előtt, abban a pillanatban, amikor kimondta, amire már oly régóta várt. Ekkor kopogásra lett figyelmes. Nem tudta ki lehet, így hajnaltájhoz közeledve. Amikor meglátta Giovannát, és ő elmondta miért jött, ismét a sírás fojtogatta. Eddig is szerette a fiút, de talán most még annál is jobban. Hajnalig beszélgetett a két leány, felidézték az emlékezetes vásárokat, kirándulásokat, a legszebb emlékeket és közben arra eszméltek, hogy rájuk virradt. Egy pacsirta kocogtatta meg az ablaküveget. Giovanna búcsúzóul ezt mondta: „Most mennem kell, atyánkkal Firenzében töltjük a mai napot, nem késhetek, de tudnod kell, én itt leszek, és mindig számíthatsz rám. Alessandrot még sohasem láttam így szeretni, de köti az esküje és engedelmeskednie kell a család akaratának, különben száműzik örökre. Ezt ő tudja jól.” Blanca erre ezt mondta. „Tudom, hogy így van, el kell engednem, hisz az élet megy tovább. Köszönöm, hogy itt voltál ma velem, sokat jelent a barátságod.”

Alessandro pár napon belül oltár elé vezette atyja választottját, fejet hajtott az akarata előtt, és hamarosan ikerfiai születtek, akikre nagyon büszke volt, de szinte észre se vette és felnőttek. A testvérek Rómában kezdtek új életet, mert a nagyváros zajosabb életére vágytak és édesanyjuk követte őket, beleszeretett egy római textilkereskedő nemes uraságba. Végül a Vatikántól kérelmezték a házasság felbontását. Csillagokban írt szerelem

 Blanca ez idő alatt férjhez ment, egy nála jóval idősebb, módosabb férfihez. Úgy érezte, hogy jóravaló párt választott, aki nagyon szerette a családját, de megözvegyült fiatalon, egy súlyos tüdőgyulladás miatt elvesztette férjét, és egyedül nevelte fel a már lassan eladósorba kerülő lányát. Az idő enyhítette a fájdalmakat. Alessandroval kerülték a találkozás legkisebb lehetőségét is, inkább más útvonalat választottak, nem akarták felszakítani a sebeket. Viszont többször is előfordult, hogy kis híján találkoztak. Egy nap Blanca a lányával a vásárba tartott. Bianca bár édesapja lángvörös haját örökölte és tengerkék szemét, belső tulajdonságaiban édesanyjára hasonlított. Ugyanolyan nyílt, őszinte, szókimondó volt, aki gyorsan megtalálta a hangot a piaci kofákkal is, akik már ismerősként üdvözölték. A tér túloldalán pont ez idő tájt Alessandro a kovácshoz igyekezett, Szélvészt, az egyik legkedvesebb lovát vitte patkolni, a lovászfiú helyett, aki aznap beteg édesanyjához utazott haza. A vásár zaját hallva fura, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Blanca tekintetét látta maga előtt és mintha hallani vélte volna a hangját is, de elhessegette a gondolatot, képzelgésnek hitte. Blanca megbotlott, ha lánya nem karol bele, talán még a bokája bánta volna, de úgy hallotta, hogy valaki azt kiáltja „Alessandro, Alessandro!”  … „Biztos egy kisfiút keres az édesanyja, aki elveszett a vásári forgatagban.” -gondolta.

Ezer szóval, ezer gondolat

Hirtelen felidéződött a múlt, előtörtek az emlékek, amit a szívében egy kis fiókban őrzött kulcsra zárva. Bianca csilingelő, cserfes hangja hozta vissza a jelenbe. Az ő idejük azonban még nem jött el, sok tapasztalás várt még rájuk…

Csillagokban írt szerelem

Egy tavaszi napon a folyónál a lány gyógyfüveket gyűjtögetett a kosarába. Kitanulta az évek alatt, hogy melyik növény, milyen betegségre alkalmas és ezzel sokat segített a helyieken. Érett nő lett, néhol őszülő hajszálakkal, de legbelül mélyen ugyanaz a lány maradt, aki volt. A fiú, akinek a sármja a férfivá válás után sem kopott meg, talán csak még erősebb lett, egy csónakban ült és a part felé evezett. A folyó a barátja volt, ahol szabadnak érezte magát, megnyugtatta a víz sodrása. Napnyugta közeledett már, amikor megpillantotta a lányt, szíve hevesen kezdett verni. Kikerülhette volna a partot, de nem tette…  Blanca fel sem pillantott, érezte, hogy valakinek a tekintete szinte égeti a bőrét. Amikor Alessandro kikötötte a csónakot, szótlanul nézték egymást, egyikük sem tett lépést előre egy ideig, tudták mindketten, az ő idejük most jött el.Csillagokban írt szerelem

Hangtalanul beszélgettek, nem kellettek szavak, nem volt rá szükség. Végül egyszerre indultak el, és csak ölelték egymást szorosan, egyetlen hang nélkül, de abban az ölelésben benne volt egy regénynyi el nem mondott történet, ki nem mondott szó, megannyi titkos vallomás. 

Amikor tekintetük először találkozott azon a bizonyos mindent megváltoztató forró nyári napon, tudta, ők ketten fogták már egymás kezét valahol, talán egy másik világban, és úgy érezte ismeri, akár saját magát és félszavakból kitalálta a gondolatát. Volt köztük valami megmagyarázhatatlan és különös összhang.

1 hozzászólás

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here