A „nagy Ők” és ami mögöttük van …vagy épp bennük…

A „nagy Ők" életünk meghatározó főszereplői, de valaki csak " Ő" marad, mint a koronázatlan király, úgy egyszerűen "Ő" és sohasem lesz több ennél...Mi dönti el ezt, vagy épp ki... és hova vezethetőek vissza a választásaink? Mondhatnám és boncolgathatnám, mint a pszichológusok, hogy már az anyaméhben eltöltött idő meghatározó a későbbiekre nézve, de nem, nem teszem...helyette megosztom veletek a személyes történetemet, hogy egy kicsit könnyebb legyen kibogozni együtt ezt a gordiuszi csomót és választ találni a miértekre. Tóth Anita írása.

0
3047
A „nagy Ők” és ami mögöttük van …vagy épp bennük…
Az én sztorim ott kezdődne, hogy időszámításunk előtt valamikor a 70-es évek vége felé egy kislány az anyukája kezét fogva elindult a “munkás hétköznapok” útján, és besétált vagy inkább kihátrált a bölcsőde ajtaján. Most lehet, hogy arra gondoltok, mi köze lesz ennek a nosztalgiázásnak a mai kérdéséhez és milyen emlékfoszlányok bukkanhatnak fel egy felnőtt nőben erről a korszakról. Különös, de sok kép megmaradt és nem a fotóalbumban, hanem bennem és nem valamiről, sokkal inkább valakiről. Nos, igen, nálam az első „nagy Ő” Gergő volt, a bölcsis csoport meghatározó alakja, aki már akkor kitűnt valamiben a többiek közül…példának okáért nem volt “lego baba” haja, ahogy mi hívtuk később az abban az időben viselt “bilifrizurát”, ami többnyire anyáink fodrásztehetségének volt köszönhető. Amíg mások még csak a kék vagy a piros autókra néztek áhítattal, ő már akkor határozottan tudta mit is szeretne, vagy épp kit és itt kéretik nem rosszra gondolni kedves olvasók… A képlet egyszerű, a kislány a kisfiút és a kisfiú a kislányt, akik szavak és körmondatok nélkül is értették egymást, mert megvolt az a bizonyos “egyhullámhossz”. Ha hiszitek ha nem, az én lovagom arra kérte egy szép napon az anyukáját, hogy szervezzen meg egy “randit” és kérje meg Anyukámat, hogy ne csak a csoportszoba berkein belül találkozhassunk, ahol ott nyüzsög körülöttünk a kis siserehad és a rivális hódolók, hanem náluk… (szerette volna megmutatni a bélyeggyűjteményét, valljuk be…csak a maga közel három éves módján).Tudott valamit ez a Gergő fiú, mert helyén volt az esze és a szíve…pedig, ha belegondolok, a kisfiam már most idősebb, mint mi voltunk akkoriban.

Érdemes komolyan venni a gyerekek kapcsolati próbálkozásait, az első szájra puszi is csók (bizony-bizony… az ám), mert később fontos szerepet kapnak ezek a kezdeti lépések, amit mi, felnőttek talán nem is sejtünk. Így utólag visszagondolva, ez a kezdeti „l’amour” meghatározta a későbbi választásaimat, mert nekem egyértelműen ő volt az “alfa” a kis pasik közt, és más labdába sem rúghatott mellette, de nem ám.

A bontakozó románcunkat egy következő állomás, az óvoda szakította végérvényesen félbe, mielőtt még jobban belebonyolódhattunk volna a sűrűjébe…Végezetül, de nem utolsósorban az én szókimondó, bátor és hős lovagom, aki nem a hajam cibálta hódolata jeléül, hanem helyette a kezem fogta, a szüleinek azt mondta, hogy a kistesójának az Anita nevet adják majd, mert ő ezt szeretné (legalábbis, így szól a városi legenda) .Erről most ez a kis kitérő jut eszembe…- “Szeretlek” – mondja a kisfiú a kislánynak. – “Úgy, mint a felnőttek?” – “Nem, én igaziból.”

Visszaidézve a Gergőt követő nagy “Ő” sorozatot (amihez a brazil szappanopera sehol sincs) , kiderült, hogy mindenkinél az a pár fő jellemvonás dominált, ami őt olyan vonzóvá tette ( ne feledjük, nem egészen 3 évesen ) . Habár külsőleg nem feltétlen hasonlítottak, mert a nóta is úgy tartja, hogy „az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete”, de a számomra fontos tulajdonságaikban megegyeztek, mert ezek bizony lélektalálkozások voltak, ahol félszavakból értettük egymást, szinte az első pillanattól és megvolt az a bizonyos különös összhang… (jött valami a szemükből, na…Jóanyám meg mindig azt felelte erre, hogy maximum a könny édes Kislányom). Voltak-e félig beteljesedettek a „nagy Ők” közt? Ajjajaj, voltak ám és a jól ismert Quimby slágert idézve „ajjajaj…egy levelet felkapott a vihar…lehet a szívben is zivatar”, mert ilyen is volt, kár lenne tagadni. Van az úgy, hogy rosszkor, rossz időben… és ilyenkor be kell látni, hogy nem ezt dobták a csillagok.

A „nagy Ők” és ami mögöttük van …vagy épp bennük…Meg kellett tanulnom azt is, hogy a szívnek bizony fájni kell, márpedig nem is akárhogy… mert több lettem tőle, tanított, megnyitott, rámutatott arra, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam volna.

A tinédzserkor szerelembe táplált szép reményeit is megtépázta kissé az „A” bizonyos, úgy, hogy a csapból is ő folyt…mondta is az én drága Nagymamám… „Kislányom, nem kellesz neki eléggé ahhoz, hogy felvállaljon…hiába szereted.”. Utólag kiderült, igaza volt, de persze akkor mondhatott bárki bármit, mentem a magam feje után, mert én ugye tudom, mi hogyan van és nekem ne mondja meg senki…és az már fogós kérdés, hogy valójában „Ő” volt-e vagy épp „nagy Ő”, ezt döntse el mindenki belátása szerint…Tegye fel a kezét, aki átélte már a „nem kellesz eléggé” effektust! A maga falakat rengető hatásával és összetettségével, együtt hihetetlen sok energiát csapol le…ám a végeredmény tömören és röviden a „valami, amiből sohasem lesz semmi”.

Az intelligencia sármmal fűszerezve és a manapság kihalóban lévő lovagi tulajdonságok esszenciája, kellő határozottsággal kombinálva mindig is nagy hatással voltak rám…sokkal inkább, mint a bicepsz körméret, vagy az autója márkája, amit sokan emlegetnek manapság, emiatt hoztam ezt a példát.

Voltak, akik nem mentek át nálam a nagy “Ő” vizsgán, csak “Ők” maradtak, bár ennek ellenére rájuk is pozitív emlékkel gondolok, mert úgy érzem, véletlenek nincsenek … Azt is elismerem, hogy talán amiatt, mert folyamatosan változunk, a valamikori nagy “Ő” és a Te utad elkanyarodhat más felé, mert megtörik valahol az addigi különös összhang, mintha Bábel tornyába kerülnének, hirtelen elkezdnek más nyelvet beszélni. Ettől még a kötődés ott van, de már érzik, ez nem az, ami volt és ilyenkor különösebb hangos szó nélkül csendesen elköszönnek egymástól, hogy esélyt adhassanak a másiknak és önmaguknak a boldogságra, mert mint embert, szeretik, de ez már más típusú érzelem, de persze van olyan eset is, amikor a valamikori lángolásból fénykép foszlányok maradnak, hogy végleg kitörlődjön végre az a valaki… (esetemben ilyenre sosem került sor, valahogy nem vitt rá a lélek) .

Van, aki azt vallja, a szenvedélyes, örökös vihar a jó, másnak a csendes, hangos szó nélküli nyugalom. Ez típus, temperamentum kérdése is és attól is függ, kinek mi a szeretet nyelve. Van olyan férfi, aki a tűzről pattant menyecskéhez vonzódik, de van, aki pont az ellenkezőjéhez. A lényeg mindebben, hogy a két lélek passzoljon egymáshoz és kialakuljon valamiféle… harmónia. Nem mindegy, ki, hogy nyomja azt a fogkrémet, ez tény és tudjuk jól, lakva ismerszik meg a másik, ha „nagy Ő” az illető, ha nem…

Tudvalevő, hogy az apa szerepe meghatározó és fontos egy lány választásaiban, ami az én apám esetében a sármnál és a határozottságnál ki is merült, egy hullámhosszon sosem voltunk, a lovagi tulajdonságokról meg jobb nem is beszélni…annyit tudtam, hogy mi az, amit nem szeretnék viszont látni egy férfiben és messziről kikerültem, ha hasonló közeledett felém. Egy valamire viszont jó volt, segített abban, hogy még véletlenül se fussak bele egy ilyen típusú pasiba.

A „nagy Ők” és ami mögöttük van …vagy épp bennük…
A „nagy Ők” és ami mögöttük van …vagy épp bennük…

Valami kimaradt, az egyik legfontosabb, úgy szerettek, ahogy voltam, nem akartak megváltoztatni, pedig bevallom, nem vagyok egyszerű eset és ezt beismerem (az ember lánya vállalja a hibáit és gyengeségeit is, ettől nem lesz kevesebb). Bridget Jones „barátnőm” is ezt mondta egyszer, ”Úgy szeret, ahogy vagyok!”.

Még előttem is rejtély, hogy mi lesz 20-25 év múlva, hiába vetném be boszorkányos képességeimet, de az biztos, hogy a gyermekem apukája, eddigi életem utolsó állomása az a férfi, akinél jobbat el sem tudtam volna képzelni, mert, ha azokat az értékeket adja tovább, ami benne van, a kisfiam jó eséllyel kamatoztathatja majd a leendő kapcsolataiban. Hm, mert igen…én is ki tudom nyitni az ajtót és a kabátomat is fel tudom venni, bokrétát is tudok szedni a réten és még sorolhatnám, de feminizmus ide vagy oda, igenis jól esik, ha figyelmes egy FÉRFI. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy ez személy szerint nekem fontos és nem kövezek meg senkit azért, mert nála más erősségeknek van jelentősége, hisz ahány ház, annyi szokás.

Ha visszavezetitek a kezdetekhez a választásaitokat, biztos vagyok benne, hogy találtok majd köztük hasonlóságot, fő csapásirányt, ha nem is mindenben, de az összefüggéselméletben van valami. A legfontosabb az, hogy szűrd ki a „selejtet” és kerüld jó messzire, de ha épp tanulandó feladatod van vele, merj lépni és kilépni abból, ami már nem ad, csak elvesz. A nagy “Ő”-vel külön és együtt is többek lesztek, felemelitek egymást, a szárnyakat nem letörve, hanem inkább megerősítve. Aki úgy szeret, hogy közben kalitkába zár, nem téged szeret, hanem saját magát, vagy épphogy saját magát sem.

Lehetsz erős nő, aki be tudja verni a szöget a falba és nem ijed meg a kétkezi munkától, vagy épp lehetsz vezérigazgató is, de ha szívedre teszed a kezed, valahol megszólal egy hang, hogy neked is szükséged van arra, hogy ne te legyél a tartóoszlop mindig, hanem néha valaki téged is a biztonságot nyújtó karjaiban tartson, és lehetőleg ne ejtsen el…vagy át…

Végezetül, kanyarodjunk vissza Gergőhöz, az első nagy “Ő”-höz…akire nemrég a cikk kapcsán rátaláltam és nem csak a leporolt fényképalbumban, hanem a sokak által ismert közösségi fórumon is, viszonylag gyorsan, mert szerencsémre nem „ő az a Szabó János…” és nincs száz oldalnyi férfiember hasonló névvel a kereső listáján.

Mi tagadás, megnéztem volna a meglepett arcot…mert nem mindennapi, amikor egy negyven éves pasi ( ezen még a 20 éves is meglepődne, az tuti ) szembesül azzal, hogy a “bölcsis szerelmétől” kap levelet, melyben az áll, hogy szeretné, ha megoszthatná majd az olvasóival a közös történetüket és egyfajta ráigazolásként az egyszem fotót, amin mindketten rajta vannak. A vezetékneve nem publikus és ezt nézzétek el nekem, mert a családja és ő is sokak által ismert, (a bulvár odaát van…) itt maga a történet a lényeg és ezúton is köszönöm neki, hogy hozzájárult a gyerekkori fénykép közzétételéhez. Az érdekesség még annyi, hogy mindketten külföldre költöztünk és ugyanabban az országban élünk, csak ő északon, én délen (de ez nem az Észak és Dél sorozat). Gondolom nem csak számomra derült ki, hogy közel negyven év után sem cáfolt rá arra, hogy igazi gentleman, mert más “nagy ember” és most nem arról a bizonyos „Ő”-ről beszélek… nem valószínű, hogy pozitívan reagált volna egy ilyen kérésre, vagy egyáltalán, válaszolt volna így “ismeretlenül”. Bárhogy is nézzük, valakinek csak az iskolától kezdve vannak emlékei, a miénk már az eltelt évek száma szerint is történelem.

Gergő személyes gondolatait osztanám meg veletek zárásként, mert nagy igazság…. ” A gyerekkori kapcsolatok legtöbb esetben őszintébbek, erősebbek és igazabbak a felnőttkorinál.”

 

“Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát. ” (Gárdonyi Géza)

Az intelligencia sármmal fűszerezve és a manapság kihalóban lévő lovagi tulajdonságok esszenciája, kellő határozottsággal kombinálva mindig is nagy hatással voltak rám…sokkal inkább, mint a bicepsz körméret vagy az autója márkája, amit sokan emlegetnek manapság, emiatt hoztam ezt a példát.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.