Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 2. rész

Az interjúsorozat előző részében a külföldön dolgozó táncoslányok munkájáról és életéről beszélgettünk, most az utazások kalandjairól faggatom tovább Lindsay-t.Tóth Anita interjúja B. Lindsay Belannal. Az cikk első része itt található>>>

0
561
Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 2. rész

T.A: Ha már a kalandokat említettük, mi vitt rá arra, hogy elindulj ezen az úton? Hogyan lesz valakiből táncoslány? Kell ehhez valamiféle rutin?

B.L.B: Csak annyi, hogy nyitott legyél, és jól tudj kommunikálni az emberekkel. A tánctudást menet közben meg lehet tanulni, el lehet lesni azokat a mozdulatokat, amik látványossá teszik a színpadi műsort. Én például egyáltalán nem rúdtáncolok a színpadon, annál lustább vagyok.

Lehet akrobatikus mutatványok nélkül is olyan szexi show-t csinálni, hogy a közönség le sem tudja venni a szemét a táncosról. Én például többre értékelem a mosolyt, a szemkontaktust, azokat az apró kis kacér pillantásokat a férfiközönség felé, mint hogy fejjel lefelé pörögjek a rúdon. Persze ez egyéni vélemény. Attól függetlenül csodálom azokat a lányokat, akik nyakatekert pózokban tudnak lógni a rúdon.

És az sem árt, ha gyors helyzetfelismerő képességekkel rendelkezel. Mint említettem, a fizetésünknek csak egy részét teszi ki a privát táncokból befolyt bevétel. Az italfogyasztás után is kapunk jutalékot.  Ez általában 20% minden általunk eladott alkoholos ital után, ami legtöbbször pezsgő. Mi, táncoslányok nem azért mondjuk a vendégnek, hogy szeretjük a jó minőségű francia pezsgőket – bár én tényleg szívesen fogyasztom ezeket – mert sznobok vagyunk, hanem mert nagyobb pénzt kaszálunk egy-egy eladott üveg után. És itt meg kell jegyeznem, az én munkám abból áll, hogy eladjam azt az üveget, nem pedig, hogy megigyam azt. Egy-két pohárral még szívesen megiszok, de ahhoz, hogy tiszta maradjon a fejem, és tudják fókuszálni a munkára is, gyorsan valami alternatív lehetőség után kell nézzek, hogy hová tudom kiönteni az italt. Nem egy pohár Dom Perignon-t húztam már le a vécén, mert képtelen voltam több alkoholt inni.Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 2. rész

T.A: Mi motivált arra, hogy ezt a munkát válaszd?

B.L.B: Nem származom gazdag családból, és mióta az eszemet tudom, utazni akartam, megismerni különböző kultúrákat, ami rengeteg pénzbe kerül, ha neked kell fizetned a repülőjegyet, a hotelt és a különböző programokat. A táncolás egy jó alkalom volt arra, hogy világot lássak, és közben még pénzt is kereshetek. Éltem például Dél-Afrikában, Fokvárosban 7 hónapot, és nem csak a repülőjegyem árát kerestem vissza, hanem még plusz pénzzel jöttem haza úgy, hogy közben minden látnivalót megnéztem a környéken.

T.A: Biztosan szép volt.

B.L.B: Imádtam! Egy barátnőmmel együtt mentem, így nagyobb biztonságban éreztem magam és együtt terveztük meg a kis kalandjainkat. Voltunk például szafarizni, elefántot etettünk, tigriseket simogattunk, és búvárkodtunk krokodilokkal. Felkerestük a Jóreménység fokát, és találkoztunk nagy fehér cápával. Bár be kell, hogy valljam, mire kiértünk a nyílt vízre, a viharos időnek és a nagy hullámoknak köszönhetően én olyan tengeribeteg lettem, hogy annak az esélye, hogy én bemegyek a ketrecbe, hogy a víz alatt is találkozhassak ezzel a csodálatos ragadozóval, egészen leredukálódott.

T.A: Melyik volt a kedvenc országod, ahol jártál?

B.L.B: Nincs ilyen. Valamennyi ország kedves volt számomra, különböző okokból. Kanadában például imádtam az embereket, annyira nyitottak és befogadóak, Izlandon viszont olyan káprázatosan gyönyörű helyeken jártam, amit sosem felejtek el az életben.

A munka szempontjából sincs kedvenc országom. Sajnos olyan nincs – legalábbis számomra – hogy tökéletes hely.

Ahol tetszett az ország, ott a lányokkal volt lehetetlenség együtt dolgozni. Ahol nagyon jó kis csapat volt, és szimpatikusak voltak a lányok, ott kevés volt a vendég, és nem lehetett pénzt keresni. Ahol pedig lehetett volna, ott a főnökség volt olyan, hogy alig vártam, hogy leteljen az előre lefixált időm a klubjukban, és elhúzzam onnan a csíkot.Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 2. rész

T.A: Sok országban jártál, és irigylésre méltó életet alakítottál ki magadnak.

B.L.B: Azt majd meglátjuk. Ami a csapda ebben a munkában, az a könnyű pénz és a rugalmas időbeosztás. Megtehetem, hogy egy hónapig csak felteszem a lábam az asztalra és henyélek, felélem az összes pénzem, és akkor majd újra elmegyek valahova dolgozni. De igaz, hogy könnyen jön a pénz, viszont ugyanolyan könnyen megy is.

(A következő cikkben a táncoslányok megítéléséről fogunk beszélgetni.)

Lehet akrobatikus mutatványok nélkül is olyan szexi show-t csinálni, hogy a közönség le sem tudja venni a szemét a táncosról. Én például többre értékelem a mosolyt, a szemkontaktust, azokat az apró kis kacér pillantásokat a férfiközönség felé, mint hogy fejjel lefelé pörögjek a rúdon.
FORRÁS1000 Words Magazine author: Tóth Anita | Pictures credit: Pixabay
Előző cikk6+4 film Valentin-napra, nem csak szerelmeseknek
Következő cikkKetten a kilók ellen
Tóth Anita
Minden kezdet nehéz, ahogy egy pársoros bemutatkozó szösszenetben sem egyszerű összefoglalni a lényeget. Mesélhetnék arról, hogy gyerekkorom óta szeretek olvasni, imádom a könyvesboltok illatát, és nem tudok kijönni onnan anélkül, hogy ne választanék valami új olvasmányt…ami így igaz és folytathatnám akár közhelyes sorokkal, de nem teszem. Inkább beavatlak benneteket egy személyes „titokba”. Az ördög Pradát visel… jelző helyett, rám talán sokan azt mondanák, hogy „A boszi Pradát visel”. Jó értelemben vett „főszerkesztő boszi” (legalábbis remélem, hogy így van), nem a mesékből ismert „gonosz vasorrú”. Amikor a „Szex és New York” szinte odaszögezte a nők nagy többségét a TV képernyője elé, azt mondtam, én egyszer egy magazinnál újságíró szeretnék lenni, de nem egy szerkesztőségi irodában az íróasztal forgósszékében ülve (vagy nem forgósban) írni és ott tölteni a napom nagy részét, hanem otthonról vagy bárhonnan, a világ bármely pontjáról (ahol van internet), mint Carrie Bradshaw. Ezt a gondolatot akkoriban leültettem a kispadra, különböző munkakörökbe és más tájakra vitt az utam, de inkább azt mondom, ezt az álmot pihentettem, mintsem feladtam… Azóta eltelt húsz év és most megvalósult valami, ami hasonló, de mégsem ugyanaz, mint az eredeti elképzelés volt. Megszületett egy többnyelvű magazin, amit közösen hoztunk létre, „Ezer szóval, ezer gondolat”, egy olyan szerző csapattal, akik nem csak „Mr. Big”-ről írnak majd, ahogy én sem, ezt ígérem.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.