Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 5. rész

Amikor azt mondom táncoslány, Lindsay esetében nem balettra, vagy társastáncra kell gondolni. Ő egy sztriptíztáncos, aki ma már nem titkolja az éjszakai énjét, blogot és könyveket ír a tapasztalatairól, amik sokszor viccesek, néha veszélyesnek tűnnek, de mindenképpen egy olyan életvitelt mutatnak be, amit sokunk előtt sötét fátyol borít. Tóth Anita interjúja, B. Lindsay Belan. Az cikksorozat első része itt található>>>

0
953
Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 5. rész

T.A: – Az előző részben említettük a könyvedet. Mi vitt rá arra, hogy leírd a      tapasztalataidat?

B.L.B: – Az ötlet, hogy könyvet írjak, legelőször 2013-ban jutott az eszembe. Ez nem volt éppen egy szerencsésnek mondható év a számomra. Köztudott, hogy a sztriptízklubok világa amúgy sem a legkönnyebb terep, mégis, akkor úgy látszott, hogy minden összeesküdött ellenem. Számomra fontos barátokat veszítettem el, mert nem tudtam többé bízni bennük. A szerelmi életem csapnivaló volt, és valahogy a munkában is mindig melléfogtam. A pénz sem úgy jött, ahogy szerettem volna. Teljesen mindegy volt mennyire keményen próbáltam valami kis pozitívumot is találni az életben, úgy tűnt, hogy minden igyekezetem hiábavaló volt.

Egyetlen sikert könyvelhettem el ebben az évben, az pedig a blogomnak köszönhető, amit ekkor indítottam el, mintegy szárnypróbálgatásként az írói világban.

Ennek a sikere bíztatott a könyv megírására is. Ha valakinek kedve támadna beleolvasni, itt megteheti: heartbrokenstilettos.blogspot.com. Ez is angol nyelven íródott.

T.A: – Honnan jött a név? Miért éppen „heartbroken”, összetört szívű?

B.L.B: – Teljesen tudattalanul választottam. Persze utólag próbáltam meggyőzni magam – és másokat is – hogy miért is ez lett a címe. Valaki azt mondta nekem, hogy nem tetszik neki, mert azt sugallja, hogy megtört szívű vagyok. Én persze hárítottam, holott tényleg az voltam, csak nem akartam észrevenni, és próbáltam tagadni minden létező erőmmel. Sokan úgy gondolnák, hogy a szakma miatt van, amit választottam, hogy ez az én keserű élettapasztalatom, mert a munkámban csak egyfajta típusú férfival találkozom. Konkrétan a hazug, ígérgető, széptevő gazemberrel, aki éjjeli lepke módjára repdes klubról-klubra, és bepróbálkozik minden nőnél. Ilyen is akad bőven, nem tagadom. És igen, én kicsit többet láttam azokból a dolgokból, amikkel egy átlag nő nem találkozik.

 

T.A: – Hogyan sikerült kimásznod erről a mélypontról?

B.L.B: – Próbáltam rájönni, miért is voltam olyan stresszes a munkában és miért nem értem el sikereket, de eleinte leginkább másokat hibáztattam. Persze, mindig is ez a legkönnyebben járható út. A munkában, ha valami nem úgy történt, ahogy én szerettem volna, csak egyszerűen idiótának neveztem a vendéget és otthagytam. Ezen a ponton kénytelen vagyok egy őszinte vallomást tenni: csapnivaló táncoslány vagyok! Szeretem megválogatni a vendégeimet, amit a menedzsment a klubban nem mindig néz jó szemmel, mert az ő szemük előtt csak az aznapi profit lebeg.

Később kénytelen voltam szembenézni önmagammal és mélységes önvizsgálatot tartani, kidobni a régi, már nem működő viselkedésmintákat és szokásokat, így megkönnyebbült szívvel tudtam folytatni az utamat.

Ma már csak mosolygok, amikor egy másik lány vágja be az öltöző ajtaját maga után és morog magában: “Ezek a pasik mind idióták!”

Egy szeretetre, figyelemre kiéhezett világban élünk. A munkám segített megérteni, hogy mennyire magányosak a férfiak ebben a világban.

Négyszemközt egy táncoslánnyal – Őszinte beszélgetések munkáról, kapcsolatokról, férfiakról B. Lindsay Belannal 5. rész

T.A: – Nem bántad meg, hogy ezt az utat választottad?

B.L.B: – Egyetlen döntésemet sem bánom, mert nélkülük nem lennék ott, ahol most vagyok. Sokan ítélkeznek információ hiányában, vagy kétes információkra alapozva gyártanak különféle fantáziákat, mert nem ismerik ezt a világot, amiben én élek. Itthon a mások feletti ítélkezés nagyon könnyen megy. Épp ezeknek a sztereotípiáknak a lebontása végett kezdtem el írni a blogot. Mert ez egy sokak számára teljesen ismeretlen világ és legbelül félünk az ismeretlentől. A sztereotípia ismerős. A táncos lány, aki lerészegedve, bedrogozva a munka végén felmegy a vendég hotelszobájába. Ismerős sztori, mindenki hallott már ilyen olcsó kis nőcskékről. A táncos lány, aki fókuszál a saját spirituális és személyes fejlődésére? Na, ez új. Ez valami félelmetes, mert ledönti az eddigi biztonságos hiedelmeinket.

De mindez nem rettent el attól, hogy beszéljek róla és hogy nyíltan vállaljam azt, aki vagyok. Nem állítom, hogy az én életem követendő példa lenne, viszont úgy alakítottam azt ki, hogy nekem jó legyen, és ez sok embernek szálka a szemében. Mindig is túl önfejű voltam ahhoz, hogy a magam útját járjam, viszont, ha valami félresiklott, akkor ma már igyekszem nem másokat hibáztatni. A munka, amit választottam, nem kifejezetten támogatja az önmegvalósítást, még kevésbé a kapcsolódást az igazi önvalómmal. Habár sok mindent adott nekem, új tapasztalatokat és új perspektívákat, úgy érzem, valahol legbelül mégis elveszítettem önmagam. Most annak van itt az ideje, hogy ezt újra felfedezzem magamban.

T.A: – Dolgoztál valaha Magyarországon?

B.L.B: – Nem. Jó oka van annak, hogy a legtöbb lány inkább külföldön dolgozik: éppen a mások feletti könnyelmű ítélkezés. És senki sem szeretne belebotlani a klubban az apjába, vagy a bátyjába. Magyarországon pedig azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nincs meg a kultúrája ennek a biznisznek. Amíg a magyar lányok ezrével mennek külföldre szerencsét próbálni az éjszakába, a budapesti kluboknak nincs jó híre a külföldiek szemében, leszámítva azt az egy-két jól menő helyet, amit kellő profizmussal működtetnek. Rengeteg külfölditől hallottam hajmeresztő sztorikat a városszerte működő helyekről, ahová becsalogatják a gyanútlan turistát és csak akkor engedik ki, ha kifizetett a klubnak egy bizonyos összeget, amiért szóba állt a pultnál álldogáló leányzóval. Ha nem fizet, akkor a kétajtós szekrény méretű kidobók még meg is verik. Bár ez nem amolyan egyedi, „magyar” eset, ilyen kétes hírű klubok működnek Londonban is, sőt, gyanítom világszerte.

 

T.A: – Nagy a rivalizálás a lányok között? Érzelmileg mennyire megterhelő ez a munka?

B.L.B: – Az irigységről, versengésről órákig tudnék mesélni. Egyszer például két lány ellopta a kedvenc ruhámat az öltözőből, na nem azért, mert annyira tetszett nekik. Csak egyszerűen kárt akartak okozni nekem ezzel. Szinte biztos vagyok benne, hogy a ruhát a kukába dobták, amint kiléptek a klub ajtaján. Sajnos ettől durvább sztorikat is tudnék mesélni, amik – szerencsére – nem velem történtek meg. Svájcban például az egyik magyar lány belepisilt a másiknak a kajájába, amit a hűtőben tartott, pusztán bosszúvágyból, amiért aznap este a lány többet keresett mint ő.

 

T.A: – Ez undorító!

B.L.B: – Igen, az. Hiába a százkarátos mosoly, tőrt döfnek a hátadba, mert esetleg te többet érhetsz el, mint ők. Az irigységet látod és érzed, amikor te kerested aznap a legtöbbet, ilyenkor összesúgnak a hátad mögött, vagy esetleg mosolyogva a szemedbe is mondják, hogy gazdag ribanc vagy. Amikor megtalálod a boldogságot egy férfi oldalán, akkor te vagy a szerencsés ribanc, ha pedig esetleg tanulsz vagy belekezdesz valami nagyba, ‘neadjúristen’ könyvírásba, akkor vagy igazán csak nagy ribanc! Pedig, ha az ambíciót és az őszinteséget nem tudjuk értékelni az embertársainkban, akkor mit tudunk? Ez egy kemény munka. Érzelmileg nagyon intenzív és megterhelő, sírás és nevetés akár több alkalommal is váltja egymást az éjszaka folyamán. Az egymással való versengés mellett folyamatos interakcióban vagyunk másokkal, úgy, hogy közben a privát szféránkat használjuk. Beengedünk minden részeg, drogos, agresszív alakot az auránkba. Aki egy kicsit is érzékenyebb az energiákra, nagyon könnyen összeszedi a környezete negatív energiáit. Ugyanakkor a vendégek részéről az elutasítás durvábbnál durvább formájával is szembe kell néznünk, nem is egyszer az éjszaka folyamán, és részt kell vennünk az általuk játszott játszmákban.

Nagyon sok hazug, csaló, erőszakoskodó férfival találkozunk, akik egyáltalán nem segítenek minket abban, hogy egy kis csekély bizalmat tudjunk kialakítani a férfiak iránt, vagy még azt a kis bizalmunkat is teljesen lerombolják, ami egyébként van.

Ezekről a tapasztalatokról egy teljesen új könyvet tudnék írni.

A főnökség pedig pont, hogy lekakkantja a lányok közötti versengést, mert az még az ő javát is szolgálhatja. Esetenként a menedzser maga szítja a konkurenciaharcot, és csak akkor avatkozik bele, amikor már tettlegességig fajulnak a dolgok. Volt, hogy nyíltan kitették az öltöző falára, ki mennyit keresett az előző héten, nem törődve azzal, ez mennyi feszültséget okoz a lányok között. Említettem korábban, hogy csapnivaló táncoslány vagyok, nem egy klubból rúgtak már ki azzal az indokkal, hogy nem vagyok elég agresszív és rámenős a vendéggel, nem ugrom rá azonnal, ahogy belépett a klub ajtaján.

T.A: – Mi az, amit ma a férfiak hiányolnak a nőkből?

B.L.B: – A nőiességet. Mind külsőleg, mind belsőleg. Sok férfi panaszkodik nekem, amiért a nő a kapcsolatban egy idő után elhanyagolja magát, nincs szex, nincs vágy. Levágatja a haját és elsárkányosodik.

A nőnek figyelem kell, új ruha, frizura és rengeteg dicséret, nemcsak a kapcsolat legelején. A férfinak pedig megértés és hogy érezze, szükség van rá.

Ezen felismerés után a munkában is elkezdtem másként viszonyulni a vendégekhez. Nyújtom a kezem, hogy segítsen le a színpadról, segítsen bekötni a ruhámat, megkérem, hogy töltse tele a poharam. És örömmel teszik, fontosnak és boldognak érzik magukat, engem meg az egekig magasztalnak, mert nőként viselkedem „más vagyok, mint a többi”.

 

Advertisement
SOURCE1000 Words Magazine author: Tóth Anita
Previous articleA Hatha jóga, mint életforma – Interjú F. Elvira jóga oktatóval
Next articleSzabadon élő papagájok Angliában
Tóth Anita
Minden kezdet nehéz, ahogy egy pársoros bemutatkozó szösszenetben sem egyszerű összefoglalni a lényeget. Mesélhetnék arról, hogy gyerekkorom óta szeretek olvasni, imádom a könyvesboltok illatát, és nem tudok kijönni onnan anélkül, hogy ne választanék valami új olvasmányt…ami így igaz és folytathatnám akár közhelyes sorokkal, de nem teszem. Inkább beavatlak benneteket egy személyes „titokba”. Az ördög Pradát visel… jelző helyett, rám talán sokan azt mondanák, hogy „A boszi Pradát visel”. Jó értelemben vett „főszerkesztő boszi” (legalábbis remélem, hogy így van), nem a mesékből ismert „gonosz vasorrú”. Amikor a „Szex és New York” szinte odaszögezte a nők nagy többségét a TV képernyője elé, azt mondtam, én egyszer egy magazinnál újságíró szeretnék lenni, de nem egy szerkesztőségi irodában az íróasztal forgósszékében ülve (vagy nem forgósban) írni és ott tölteni a napom nagy részét, hanem otthonról vagy bárhonnan, a világ bármely pontjáról (ahol van internet), mint Carrie Bradshaw. Ezt a gondolatot akkoriban leültettem a kispadra, különböző munkakörökbe és más tájakra vitt az utam, de inkább azt mondom, ezt az álmot pihentettem, mintsem feladtam… Azóta eltelt húsz év és most megvalósult valami, ami hasonló, de mégsem ugyanaz, mint az eredeti elképzelés volt. Megszületett egy többnyelvű magazin, amit közösen hoztunk létre, „Ezer szóval, ezer gondolat”, egy olyan szerző csapattal, akik nem csak „Mr. Big”-ről írnak majd, ahogy én sem, ezt ígérem.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..