A történetünk egy októberi napon kezdődött…amikor a terhességi teszt két csíkot mutatott. Két és fél év együttélés után úgy döntöttünk, hogy babát szeretnénk és kis Babócánk szinte azonnal megfogant. Akkor 36 éves múltam, a bűvös 40-hez már közelebb. Nem éreztem semmit, nem voltam rosszul, a szokásos tünetek elkerültek, ami alapján anyáink már azt mondhatták volna, azzal a különös mosollyal… „Édes lányom, te bizony áldott állapotban vagy! Az egyetlen jel, a havi rendszeres menstruáció kimaradása volt és egy erősödő érzés, hogy már „ketten” vagyunk. …és az a mindent megváltoztató két kis piros csík, a teszt eredménye. Ezután kértünk egy időpontot a háziorvosi rendelőbe, mert itt nem a nőgyógyászához megy az ember lánya, ami nekem nagyon furcsa volt. Ott én otthon is ritka vendég voltam, maximum akkor mentem, ha tüszős mandulagyulladásról volt szó, igaz a nőgyógyászom ajtaját sem kopogtattam sűrűn. A GP (háziorvos) vizeletminta alapján kimondta a szívemnek legszebb szavakat… ami magyarul ezt jelenti „Babát vársz.” és felírta a folsavat, hogy kezdjem el szedni és a szülés időpontját is megjelölte június 19-re, ami itt az angol apák napja. Nem sokkal később már a kirendelt védőnő „midwife” mosolygott rám kedvesen és megtörtént az első (vérnyomásmérés, vér- és vizeletvizsgálat, belső vizsgálat nincs a terhesség ideje alatt).
Otthon több ismerősöm is áldott állapotban volt (nekem ez a szó jobban tetszik, mint a terhes) és nagyon elcsodálkoztak, hogy itt nem a szülész-nőgyógyász magánrendelésére kell menni (honorárium ellenében) és teljes volt a döbbenet, amikor közöltem, hogy nálunk a ködös Albionban sokáig havonta egyszer kell majd megjelennem eme helyen és vérnyomásmérésen, vizelet leadáson kívül nem sok minden történik, lényegében ezen kívül semmi. Az alapellátás lényege, hogy kevés beavatkozással, és természetességgel jár.
Az alapvető szolgáltatások, vizsgálatok mind díjmentesek, ahogy a terhesség alatt felírt gyógyszerek is. Ha valamilyen komplikáció lép fel és emiatt külön vizsgálatra van szükség, szintén költségmentes az ellátás. Jártam fogorvosnál is ez idő alatt, ez is térítésmentes, a baba születése után még egy évvel is. A szülésznek sem kell külön fizetni, itt ezt nem ismerik…. (ami nem is baj).
Amikor már a szívhang is hallható volt, akkor egy kicsit megnyugodtam, hogy minden rendben lehet a mi kis Babócánkkal, Ő egy „very happy healthy baby” volt, a kis szíve szépen, ütemesen zakatolt. A havi rendszeres időpontokra többször is az angol „pótanyum” Marie vitt el, aki a szomszédunk. A legérdekesebb az volt, amikor már itt volt Anyum és így mentünk hárman felülvizsgálatra…. a midwife csodálkozva nézett ránk és én mondtam, hogy Mária és Marie a magyar és az angol anyukáim. Összesen négyszer vettek vért tőlem ez idő alatt, de csak amiatt, mert a vasam rendetlenkedett (mindig is volt egy kis vashiányom). Nálam szülési terv és kórházlátogatás nem volt, valahogy ez elmaradt. A három trimeszter alatt kétszer mértek súlyt, egyszer a 12 hetes ultrahang előtt a kórházban és az utolsó héten… most mit mondjak, nekem ez bőven elég is volt… sok is, sokk is. A 20 hetes második és egyben utolsó ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy kis Babóca fiúúúú…teljes volt a döbbenet, mert valahogy úgy gondoltuk, hogy nekünk kizárásos alapon csak lányunk lehet és emiatt most ne kövezzetek meg… „Apa szerelme” és „Anya, Hanna Zoé babája”…nem tagadom, ötször kérdeztük meg, hogy biztos fiú a kis pocaklakó, de szemmel látható volt, hogy az erősebb nemet képviseli és már akkor sejtettem, hogy egy kis Casanova lesz…( három éves múlt és az ujja köré csavarja a csajokat ). Aznap át is programoztuk magunkat és az agyunkat, boldogan vártuk a gyermekünket, a nevét is tudtuk azonnal, így lett Hanna Zoé helyett Dávid Noel (boldog fiús szülők vagyunk, nem cserélnénk el száz kislányra sem, pedig kitesz három fiút is). Rettegtem attól, hogy esetleg majd sor kerülhet a „nagy tűre” és mintát vesznek a magzatvízből, de azt mondták, hogy minden rendben van, egészséges baba és erre nincs szükség.
A terhesség nálam a szó legnemesebb értelmében is áldott állapot volt, a létező összes szokásos tünet elkerült messzire, nem akartam savanyú uborkát enni Nutellával és nem volt semmi extra kívánalmam sem, mint pl. az éjszaka közepén egy óriás pizza és hasonlók, aminek szerintem a Párom örült legjobban. Nem aludtam végig a fél napot, nem voltam szagérzékeny, nem fájt a derekam és még sorolhatnám hosszan, hogy miből maradtam ki elsőgyermekes kismamaként. Szépen, normál ütemben nőtt a pocakom, Babóca sokat mozgolódott, de éjjel hagyott aludni (hm, ezt a születése után már nem mondhattam el) , striák nem alakultak ki, még az a szokásos csík sem volt látható, ami mindenki másnak, köldöktől lefelé. Imádtam a három trimeszter minden napját, teli voltam energiával, szuper nyarunk volt már tavasztól és sok időt töltöttem a kertben (az itthonról végezendő munka előnye). A 39-ik héttől elkezdtem inni a málnalevél teát, ami sokat segített abban, hogy szépen, egyenletesen tudjak tágulni szülés előtt. A vizesedés a 40-ik hét körül kezdődött, előtte azt sem tudtam mi az, de ez is elmúlt gyorsan, a legjobb módszer erre, lábak fel egy székre, a lábujjakat leszorítjuk és utána felengedjük, mintha pumpálnánk. Az összes javaslat közül ez volt a leghatékonyabb.
Az utolsó időszakban már heti program lett a védőnővel a találka, de a mi kis Babócánk úgy döntött ő nem hajlandó kiköltözni a 40-ik héten sem a lakosztályából, így végül megkapta a „kilakoltatási dátumot”, tetszik nem tetszik, költözni kell. Eredetileg az volt a terv, hogy vízben szülés lesz, de menet közben útvonalat módosítottunk.
Itt a 42-ik hét előtt nincs indított szülés, de nagyon kedves és megértő volt a midwife, mert tudta, hogy Anyum szeretné látni az unokát, aki már hetek óta velünk volt, viszont családi okok miatt haza kellett utaznia, így nem tudott volna maradni még két hétig. Végül, 41 hét 4 napra kaptunk a kórházba időpontot. Vasárnap volt, amikor este 7-kor telefonáltak, hogy 8-ra mehetünk. Nem tudom elmondani, amit akkor éreztem, semmihez sem hasonlítható, sírtam és nevettem egyszerre, vártam és féltem is.
A kórházban viszont kiderült, hogy sok a szülés, kevés az orvos, így azt mondták, hogy maradjunk ott, aludjunk és másnap reggel 8-kor beindítják a szülést. Tettek fel valami zselés tágítót és azt mondták pihenjek nyugodtan…gondoltam jó vicc, varázsütésre ez nem ment. Kaptunk egy külön lakosztályt, pót ággyal, fürdőszobával (mindezt közkórházban). Annyi rémtörténetet hallottam erről a helyről, hogy azt mondtam magamnak, bármi jót kapok, én azt megköszönöm.
Elmondhatom, hogy a lehető legpozitívabban csalódtunk mindenben. Nagyon figyelmes és kedves volt mindenki velünk végig. Reggel behozták tálcán a reggelit, két személyre. Furcsa volt, hogy beöntés helyett terülj-terülj asztalkám van, de addigra már kiderült, hogy Angliában sok minden másképp működik…
Percre pontosan 8-kor át kellett sétálni a szülőszobába, ami egyágyas volt. Besütött a nap, a nagy ablakon, nyugalom volt, béke és csend. Nagy örömömre egy fürdőszoba is tartozott a szülőszobához. Először Dávidunk szívhangját nézték egy géppel (CTG) várták, hogy táguljak, láthatóan elégedettek voltak az eredménnyel, közben azt mondták, hogy igyak sokat, majd burkot repesztettek és az oxitocin-infúziót is elkezdték adagolni 11-kor. Nem kértem epit, nagyon sokáig semmit, de volt egy pont amikor azt mondtam, hogy a gáz mellett döntök, mert éreztem, hogy fáradok. Az egyik leggyakrabban használt eszköz, az a „kéjgáz vagy nevetőgáz”. Ez egy olyan gyors hatású gáz, amit a fájások idején lehet belélegezni, de a tolófájásoknál már elveszik. Nem szünteti meg, csak enyhíti a fájdalmat és kiürül gyorsan az anya véréből, a magzatra káros hatása nincs.
Délután 13:35-kor már a karomban tarthattam a „világ nyolcadik csodáját, ahogy „Apa” hívja. Ő végig velem volt, fogta a kezem, többször kérdezték tőle, hogy kér-e teát vagy kávét. Dávid velem maradhatott végig, nem vitték el tőlem. Miután összevarrtak (a két érzéstelenítő injekciót észre se vettem, más tudatállapotban lebegtem), megkérdezték mit szeretnék enni, lehetett választani és egy nagy papírzacskóban hozták az energiapótlót.
Készítettek nekem egy habos fürdőt és én úgy léptem be a kádba, mint aki már több hete szült. Nem fájt semmi, tudtam menni…ezen Anyukám, aki addigra már odaért és két gyereket szült, nagyon elcsodálkozott, azt mondta, ő a szülés után alig tudott eltotyogni a tusolóig. Dávid Noel 30-án született 19-e helyett, így nem az itt méltán elismert és ünnepelt apák napi meglepetés lett, hanem „Mami” szülinapi ajándéka, 3450 grammos kis „szeretetcsomag”, aki felvette rögtön a szemkontaktust a nagymamájával és jelezte, hogy már nagyon kíváncsi erre a világra.
Együtt lehettünk estig, a függönnyel elkülönített részlegekben. Ott volt mindenkivel a párja, valakivel bent is aludt (igaz nem sokat pihentek az anyukák, mert pont a páros babája sírt szinte egész éjjel). Ami érdekes volt még, a látogatók az utcai ruhájukban és cipőjükben lehettek a szülőszobában. A szülés után a baba-mama „lakosztályban”, nem volt sterilizált köpeny vagy hasonló, mint otthon.
Dávid Noel nagyon ügyes volt, nem sírt, reggelig aludt mellettem és másnap délelőtt már úgy jöttünk haza, mint egy család…ezen a napon elkezdődött a mi közös kalandunk a ködös Albionban. Három éve a világ körülötte forog és ez természetes, fontos!
Minden kezdet nehéz, ahogy egy pársoros bemutatkozó szösszenetben sem egyszerű összefoglalni a lényeget. Mesélhetnék arról, hogy gyerekkorom óta szeretek olvasni, imádom a könyvesboltok illatát, és nem tudok kijönni onnan anélkül, hogy ne választanék valami új olvasmányt…ami így igaz és folytathatnám akár közhelyes sorokkal, de nem teszem. Inkább beavatlak benneteket egy személyes „titokba”. Az ördög Pradát visel… jelző helyett, rám talán sokan azt mondanák, hogy „A boszi Pradát visel”. Jó értelemben vett „főszerkesztő boszi” (legalábbis remélem, hogy így van), nem a mesékből ismert „gonosz vasorrú”. Amikor a „Szex és New York” szinte odaszögezte a nők nagy többségét a TV képernyője elé, azt mondtam, én egyszer egy magazinnál újságíró szeretnék lenni, de nem egy szerkesztőségi irodában az íróasztal forgósszékében ülve (vagy nem forgósban) írni és ott tölteni a napom nagy részét, hanem otthonról vagy bárhonnan, a világ bármely pontjáról (ahol van internet), mint Carrie Bradshaw. Ezt a gondolatot akkoriban leültettem a kispadra, különböző munkakörökbe és más tájakra vitt az utam, de inkább azt mondom, ezt az álmot pihentettem, mintsem feladtam… Azóta eltelt húsz év és most megvalósult valami, ami hasonló, de mégsem ugyanaz, mint az eredeti elképzelés volt. Megszületett egy többnyelvű magazin, amit közösen hoztunk létre, „Ezer szóval, ezer gondolat”, egy olyan szerző csapattal, akik nem csak „Mr. Big”-ről írnak majd, ahogy én sem, ezt ígérem.
