Otthon több ismerősöm is áldott állapotban volt (nekem ez a szó jobban tetszik, mint a terhes) és nagyon elcsodálkoztak, hogy itt nem a szülész-nőgyógyász magánrendelésére kell menni (honorárium ellenében) és teljes volt a döbbenet, amikor közöltem, hogy nálunk a ködös Albionban sokáig havonta egyszer kell majd megjelennem eme helyen és vérnyomásmérésen, vizelet leadáson kívül nem sok minden történik, lényegében ezen kívül semmi. Az alapellátás lényege, hogy kevés beavatkozással, és természetességgel jár.
Az alapvető szolgáltatások, vizsgálatok mind díjmentesek, ahogy a terhesség alatt felírt gyógyszerek is. Ha valamilyen komplikáció lép fel és emiatt külön vizsgálatra van szükség, szintén költségmentes az ellátás. Jártam fogorvosnál is ez idő alatt, ez is térítésmentes, a baba születése után még egy évvel is. A szülésznek sem kell külön fizetni, itt ezt nem ismerik…. (ami nem is baj).
A terhesség nálam a szó legnemesebb értelmében is áldott állapot volt, a létező összes szokásos tünet elkerült messzire, nem akartam savanyú uborkát enni Nutellával és nem volt semmi extra kívánalmam sem, mint pl. az éjszaka közepén egy óriás pizza és hasonlók, aminek szerintem a Párom örült legjobban. Nem aludtam végig a fél napot, nem voltam szagérzékeny, nem fájt a derekam és még sorolhatnám hosszan, hogy miből maradtam ki elsőgyermekes kismamaként. Szépen, normál ütemben nőtt a pocakom, Babóca sokat mozgolódott, de éjjel hagyott aludni (hm, ezt a születése után már nem mondhattam el) , striák nem alakultak ki, még az a szokásos csík sem volt látható, ami mindenki másnak, köldöktől lefelé. Imádtam a három trimeszter minden napját, teli voltam energiával, szuper nyarunk volt már tavasztól és sok időt töltöttem a kertben (az itthonról végezendő munka előnye). A 39-ik héttől elkezdtem inni a málnalevél teát, ami sokat segített abban, hogy szépen, egyenletesen tudjak tágulni szülés előtt. A vizesedés a 40-ik hét körül kezdődött, előtte azt sem tudtam mi az, de ez is elmúlt gyorsan, a legjobb módszer erre, lábak fel egy székre, a lábujjakat leszorítjuk és utána felengedjük, mintha pumpálnánk. Az összes javaslat közül ez volt a leghatékonyabb.
Az utolsó időszakban már heti program lett a védőnővel a találka, de a mi kis Babócánk úgy döntött ő nem hajlandó kiköltözni a 40-ik héten sem a lakosztályából, így végül megkapta a „kilakoltatási dátumot”, tetszik nem tetszik, költözni kell. Eredetileg az volt a terv, hogy vízben szülés lesz, de menet közben útvonalat módosítottunk.
Itt a 42-ik hét előtt nincs indított szülés, de nagyon kedves és megértő volt a midwife, mert tudta, hogy Anyum szeretné látni az unokát, aki már hetek óta velünk volt, viszont családi okok miatt haza kellett utaznia, így nem tudott volna maradni még két hétig. Végül, 41 hét 4 napra kaptunk a kórházba időpontot. Vasárnap volt, amikor este 7-kor telefonáltak, hogy 8-ra mehetünk. Nem tudom elmondani, amit akkor éreztem, semmihez sem hasonlítható, sírtam és nevettem egyszerre, vártam és féltem is.
A kórházban viszont kiderült, hogy sok a szülés, kevés az orvos, így azt mondták, hogy maradjunk ott, aludjunk és másnap reggel 8-kor beindítják a szülést. Tettek fel valami zselés tágítót és azt mondták pihenjek nyugodtan…gondoltam jó vicc, varázsütésre ez nem ment. Kaptunk egy külön lakosztályt, pót ággyal, fürdőszobával (mindezt közkórházban). Annyi rémtörténetet hallottam erről a helyről, hogy azt mondtam magamnak, bármi jót kapok, én azt megköszönöm.
Elmondhatom, hogy a lehető legpozitívabban csalódtunk mindenben. Nagyon figyelmes és kedves volt mindenki velünk végig. Reggel behozták tálcán a reggelit, két személyre. Furcsa volt, hogy beöntés helyett terülj-terülj asztalkám van, de addigra már kiderült, hogy Angliában sok minden másképp működik…
Percre pontosan 8-kor át kellett sétálni a szülőszobába, ami egyágyas volt. Besütött a nap, a nagy ablakon, nyugalom volt, béke és csend. Nagy örömömre egy fürdőszoba is tartozott a szülőszobához. Először Dávidunk szívhangját nézték egy géppel (CTG) várták, hogy táguljak, láthatóan elégedettek voltak az eredménnyel, közben azt mondták, hogy igyak sokat, majd burkot repesztettek és az oxitocin-infúziót is elkezdték adagolni 11-kor. Nem kértem epit, nagyon sokáig semmit, de volt egy pont amikor azt mondtam, hogy a gáz mellett döntök, mert éreztem, hogy fáradok. Az egyik leggyakrabban használt eszköz, az a „kéjgáz vagy nevetőgáz”. Ez egy olyan gyors hatású gáz, amit a fájások idején lehet belélegezni, de a tolófájásoknál már elveszik. Nem szünteti meg, csak enyhíti a fájdalmat és kiürül gyorsan az anya véréből, a magzatra káros hatása nincs.
Délután 13:35-kor már a karomban tarthattam a „világ nyolcadik csodáját, ahogy „Apa” hívja. Ő végig velem volt, fogta a kezem, többször kérdezték tőle, hogy kér-e teát vagy kávét. Dávid velem maradhatott végig, nem vitték el tőlem. Miután összevarrtak (a két érzéstelenítő injekciót észre se vettem, más tudatállapotban lebegtem), megkérdezték mit szeretnék enni, lehetett választani és egy nagy papírzacskóban hozták az energiapótlót.
Együtt lehettünk estig, a függönnyel elkülönített részlegekben. Ott volt mindenkivel a párja, valakivel bent is aludt (igaz nem sokat pihentek az anyukák, mert pont a páros babája sírt szinte egész éjjel). Ami érdekes volt még, a látogatók az utcai ruhájukban és cipőjükben lehettek a szülőszobában. A szülés után a baba-mama „lakosztályban”, nem volt sterilizált köpeny vagy hasonló, mint otthon.
Dávid Noel nagyon ügyes volt, nem sírt, reggelig aludt mellettem és másnap délelőtt már úgy jöttünk haza, mint egy család…ezen a napon elkezdődött a mi közös kalandunk a ködös Albionban. Három éve a világ körülötte forog és ez természetes, fontos!
