Az Erőd

“Éreztem a különleges kapcsot, a falban megbúvó rejtőző lelket, és szabad akaratot, amit befolyásolni nem tudok és nem is akarok.” Szerzőnk, Valentine novellája.

0
417
Valentine: az Erőd
Fagyos ölelésű téli este volt, mikor sétálni indultam. Csak éreztem, hogy mennem kell, nem tudtam nevet adni az érzésnek, ami a lábaimat egymás után szedetve velem, lépéseket formál és előre parancsolt. Hideg volt, de a cikázó gondolataim nem engedték, hogy túlságosan átadjam testem egy esetleges vacogásnak.

 A közelben görögtüzek törték meg a sötétséget, és katonai díszlövések adtak ritmust egy örömünnepnek, szinte kézzel foghatóan gomolygott felém a boldogság a légben. Elmosolyodtam, átéltem egy pár másodpercig az áradó magasztot és hagytam, hogy megsimítsa meleg ujjaival a szívemet, de továbbmentem. Még sohasem jártam azelőtt erre, nem tudtam hová tartok, vagy hová rángat ez a késztetés ott belül, amit még mindig nem tudtam, hogyan szólítsak. Ahogy haladtam előre, a hamar fekete köntöst öltött kora estében egyszer csak egy fény hasított a tekintetembe. Meg kellett szoknia szemeimnek a hirtelen világot. A Hold szaladt elő játékosan.

Talán még sosem ragyogott ennyire, bár csak a felét domborította kerekségének, de még ezt is szégyenlősen takargatta egy-egy felhővel, amiket pironkodva, kuncogva maga elé kapkodott. Még így is tisztán láttam valamit, ami elém magasodott.

Megtorpantam.

Valentine: az Erőd

Egy erőd tárult elém a maga óriás, erős ódon falaival. Egy pillanatra meg is torpantam nagyságától, de kísérteties elhagyatottsága, akár a mágnes, vonzott. Közelebb mentem. Annyira közel, hogy lássam, a falakat a borostyán sűrű szövésű indái hálózzák és védik, takarják az arra nem méltó bámészkodók elől. Megérintettem a hideg követ. Úgy lépkedtem tovább, hogy ujjaimat végighúztam a merev matérián, képtelen voltam elengedni a hangulatát. Addig tapogatóztam, míg egy ajtót engedett sejteni a kúszónövény rengeteg. Ahogy hozzáértem, a kötelek hirtelen engedtek kezem melegének és udvariasan közelebb invitáltak. Az ajtó zárva volt, felületét horpadások borították. Többször betörhettek rajta ártó szándékkal, szinte érezhető volt rajta a fájdalom és megannyi történet. Még csak egy kilincs sem volt rajta, csak egy kulcslyuk hagyta meg nekem a következtetést, hogy az ajtó nyitható, de a kulcs már ki tudja mikor elhajíttatott, talán már a feledés homályába is veszett holléte.

Réseket láttam a kőfal és az ajtó között, viszont nem láttam be, pedig szerettem volna tudni, mi van ott… Talán valaha egy kastély volt, fényesebb és pompásabb mindegyiknél.

Szinte láttam is az égbetörő tornyai között kacagva szlalomozó szivárványt. Az udvarban egy sokágú szökőkutat, egy beláthatatlan kerttel, amikben színes majolikaoszlopok napoztak. A növények és virágok a spektrum minden színében csak úgy árasztották az életigenlés üde vágyát és a szépség megannyi inkarnációját.

Végtelennek tetsző öröm, önfeledt boldogság színhelye lehetett. Mi történhetett? Összeszorult a szívem egy pillanatra…

Valentine: az Erőd

Egyszer csak a Hold elhatározta, hogy húz egyet a szorításon és kacéran kidugta fényesebbik felét egy nagyobb paravánfelhő mögül, és elém festette a rések között a képet. Valaha tényleg isteni remekmű volt a maga egyedi tökéletességében, de a pusztítás romjai mindenfelé bánatosan fürkészték kíváncsi pillantásomat, majd el is fordultak, nem bírták állni a tágra meredt megbámulást. Rég nem mutatták magukat senkinek. A felejtés vastag pora mögé bújtak, remélve, hogy soha, senki ember nem hatol át, és nem akarja bolygatni többé őket és az ő szilánkokban szerteszét heverő emlékeiket. Csak néztem az egykori kertet, a terméketlen föld darabjait is sűrű pókháló borította. Apró antiktárgyak merevedtek a szétdúlt talapzatban.

Megláttam egy felborított trónt… Rég nem ülhetett rajta senki, aki igazságosságával és jó szándékkal, feltétlen szeretetével védelmezze és vigyázza ezt az erődöt, hogy ápolja a kert szépségét. Persze próbálkozások lehettek, amik csak elvettek javaiból, fürdőztek benne, de viszonzásul az egyre nagyobb elvárások jutottak csak, s mikor ezek falakba ütköztek, egyszerűen ledöntötték az oszlopokat, kitörték a belső ablakokat, felgyújtották a virágokat, a földet besózták. Mondván, ha nekik nem, másnak se sikerüljön!

Ezek aztán szertefoszlatták a maradék reményt, ami keserű megalkuvásával folyamatosan beljebb csukta a hatalmas vasajtót, és az erőd falait egyre jobban az ég védelme felé emelte. Már nem bízott, nem hitt, nem akart többé senkit beengedni, belenyugodott sorsába.

 

Leültem és hátamat szorosan nekitámasztottam a falnak. Elképzeltem, hogy ráveszem a napot, hogy állandó sugaraival melegítse fel a jéghideg kőfalakat, míg én megtalálom a kulcsot és szépen lassan nekiállok a renoválásnak. Láttam, ahogy munkám nyomán a föld újra virágot hajt, a tornyok hosszú álomból ébredve felépülnek, az oszlopok is, bár összeragasztva, de szépségükből mit sem veszítve, megint árnyékot adnak a melegben, szemet gyönyörködtetnek, a szökőkútból óriási megkönnyebbült könnyek formájában tör fel újra a víz. Az antik értékek büszkén őrzött karátjai új értelmet nyernek. A trónon többé nem uralkodik senki, csak formális szereppel ad hálát majd nekem, aki visszaadtam kitartó munkával régi fényét, amit eztán mindig vigyázni fogok. Emberfia meg nem törheti többé, csak gyönyörködnek majd benne, hisz rengeteget ad majd a rá tekintőknek.

Valentine: az Erőd

Persze ahhoz kellene az a kulcs, mert erőszakkal soha nem törném be az ajtaját,ahhoz az erődnek akarnia kell és bíznia annyira, hogy megsúgja, hol van. Éreztem, hogy a hátam mögött mintha már nem lettek volna annyira fagyosak a kőfal szemcséi, a bőrömet sem bántották, kellemes támaszkodás esett rajta. Éreztem a különleges kapcsot, a falban megbúvó rejtőző lelket, és szabad akaratot, amit befolyásolni nem tudok és nem is akarok. Ha kiválaszt engem, nagyon boldoggá tenne, de ha nem, elfogadom és megköszönve ezt a furcsa egyesülést és hívó szavát, sorsára hagyom, hisz ő akarta így.

Későre járt már. Tudtam, hogy ennél többet ott és akkor nem tudok tenni, de hálás voltam a szokatlan történetért. Tudtam, hogy egy darabját örökké magammal viszem, ahogy én is ott hagytam egyet neki a sajátomból. Kicsit szaporázni kezdtem lépteimet, de a cipőm orra beleakadt valamibe, és kishíján a földön értem véget. Odapillantottam, s valami kiálló fényes tárgyról egy oroszlánfej ordított rám, szinte hallottam. Kihúztam a föld szorításából, a szívemhez öleltem, mert azonnal tudtam, mi az.

A Kulcs.

Talán még sosem ragyogott ennyire, bár csak a felét domborította kerekségé-nek, de még ezt is szégyenlősen takargatta egy-egy felhővel, amiket pironkod-va, kuncogva maga elé kapkodott. Még így is tisztán láttam valamit, ami elém magasodott.
FORRÁS1000 Words Magazine author: Valentine | Pictures credit: Pixabay
Előző cikkEgyensúlyban önmagammal
Következő cikkMinden út Rómába vezet… 2. rész
Realista álmodozó, néha kíméletlen önmarcangoló, de még a pöcegödör mélyéről is képes észrevenni a bűz felett a fényt és a szivárványt, a következő pillanatban pedig főnixmadárként születik újra saját kis hamujából valami ékes poén kiséretében, amin a legnagyobbakat néha ő kacarászik meglehetősen nem törvénytisztelő módon. Az örök megosztó imádják, vagy gyűlölik, de közömbös soha nem lesz iránta senki. Látott világot, nyalogatta a habcsókfelhőket a mennyben, de a lábát is peelingeltette már a pokol tüzén, minthacsak szalonkát sütögetne. De míg nem pörgött le a film, addig is a köztes létben az ÉLETBEN maradna még, az ITT-ben és a MOST-ban, próbálja vàlasztékos, néha csak számára érthető barokkos körmondatokban okulásképp az utókornak megirni memoárjait, sziporkafelhőit, helyzetkomikumait, savazásait, ballépéseit, mindezt egy sajátos látószögből az emberiség szolgálatába állítva.. https://1000wordsmagazine.com/

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.