„Wannabe gasztrokritikusok” avagy a krónikus véleményírók és egyéb állatfajok

Az én szememben háromféle hős létezik: azalsógatyájátkívülhordós szupermácsók, a gyermekeit egyedül nevelő szülők és a vendéglátósok. Utóbbi csoporthoz tartozó embertársaink kapnak biza hideget-meleget hidegben és melegben egyaránt, de a hiper-szuper erejüknek hála a legtöbb negatív gondolatuk egy mosoly kíséretében “Kedves egészségükre!” formában hagyja el a szájukat. DE! Mint minden szuperhősös filmben, itt is kell lennie egy főgonosznak, aki alattomos terveivel próbálja megkeseríteni a főhősünk életét. Valentine írásából most megismerhetjük ezeket az alattomos egyedeket.

0
360
Bezony… Az utóbbi években, mikor is oly nagy sikk lett bárminemű vállalkozás közösségi médiában történő kötelező megjelenése, – hiszen ami ott nem pompáztatja magát a felfokozott versenyszellemű piacon, az bizony nem is létezik – magával vonzotta az evolúció reprodukcióját, aminek következtében egy új faj mászott le a fáról. Jöttüket valahogy az üzemeltetetők többsége azóta is a gyehennára kívánja, de úgy terjed szentségtelen létezésük, mint a sátánpestis. Nos, hogy kik is ők valójában? Valakik, akik emberi alakban szakadtak le ugyan a lombok közül, de a rosszindulat oly mértékekben burjánzott el bennük, hogy a mutáció elkerülhetetlen volt. Ezzel együtt a megkülönböztető billogot is hadonászva kapkodták el maguknak, sőt tovább megyek, egyes alfajok ezt kimondott büszkeségben hurcibálják, mint a nyolcvanas években egy U2 kitűzőt.

Mindenhol kéretlen véleményükbe ütközhetünk, legnagyobb támadásaiknak pedig a vendéglátó egységeket pécézték ki. Mivel én szintén ebben a szférában tevékenykedem, volt már több ízben szerencsém szemügyre vételezni, megjegyezni magamnak a fajtájukat, azóta pedig röptiben is felismerem őket.

Igaz, hogy szólásszabadság van, szóval mindenkinek jogában áll véleményt formálni egy adott szolgáltatás milyenségéről, sőt, meg is oszthatja azt. Elvégre ami tényleg olyan égbekiáltó disznóság és sérelem, az bizony benttarthatatlan.  Egyetértek, ki vele!  DE! A saját rendem azt mondatja velem, hogy ha már mindenáron szóvá akarok tenni valamit, én személy szerint mindig építő jelleggel teszem azt. Bátor, földi halandóként ráadásul igyekszem mindezt frissében, a helyszínen tenni, arcomat adva hozzá, a megfelelő vezetőségi személy felé diszkréten jelezve.

Persze, én lépéselőnnyel indulok a szektorban, hiszen maximálisan átlátom az ott végbemenő folyamatokat. Pontosan tudom milyen érzés leszurkolni egy teltházat, mind a pulton belülről, vagy öt tányérral megpakolva körbe-körbe rohangálva.  Azt is tudom, hogy milyen magát az egységet vezetni, vagy csak egyáltalán emberként, otthon hagyott problémákkal és kutyával (kvázi nem létező magánélettel) 12-13 órás mosoly mögé rejtőzni.

Oké, oké! Nem a szánalom kell, hiszen én választottam ezt a szakmát és vállaltam minden velejárójával együtt. Ez eddig rendben is van. Nadekéremszépen, létezik egy olyan fogalom, hogy empátia, amit elvileg mindenkinek meg kellett (volna) kapnia a kezdőcsomaggal anno. Sajnos úgy látszik, hogy hiba csúszott valahol az Alkotó gépezetébe, mert napjainkban ez hiánycikk. Lassan már tényleg fel kell fogni egy duntsztos üvegbe, ha megjelenik a légben és valahogy szaporodásra bírni, hogy azután nagy tömegben osztogathasd. És itt jön a lényeg: első körben ezzel a sokak számára ismeretlen tulajdonsággal egyeztetek, mielőtt kinyitnám a számat egy esetleges kritika tolmácsolására.

De nézzük, mit is tesznek ők, avagy honnan ismerszik fel ez a MINDENHEZ értő, igazi jó szándék által vezérelt kaszt


Már, ahogy átlépi egy helység küszöbét, egyszerűen sajátos fintort ölt az alsó ajka. Ha ízlésével ellentétes az enteriőr, akkor azért, ha tetszik neki, akkor meg pont azért, mert az első lépését fika nélkül kell letennie. Baromi megerőltető lehet számára. Én pedig ezt látva azonnal tudom, kivel van dolgom. Minimum a második, de általában a harmadik asztal lesz jó neki, mert az első zajos, a második huzatos, a harmadik meg sötét, de ez bizonyul a legkisebb gondnak a három közül, úgyhogy óriás szívességet téve leül.

Míg elfordulok, hogy esetleg letegyem a kezemben lévő akármit, vagy befejezem a megkezdett tevékenységemet (értsd: egy másik asztal rendelését, hisz ő már időrendben elsőbbséget élvez), hősünk nekiáll felmérni a terepet. Időközben jeleztem felé, hogy érzékeltem jöttét (értsd: érzem az égető tekintetét a bőrömön), netán még előre szólok is, hogy egy kis türelmet igényelnék, de ha körbenézne és nemcsak a vakolatot, a festést és a berendezést górcsövezné, akkor talán látná és felmérné, hogy ugyan milyen helyzetbe sétált bele: Sokan vannak? = bizony várni kell egy cseppet (itt eldönti, futja-e az idejéből, hozott türelmi képessége maradásra bírja-e, vagy sem)?

Ehhez már kéne egy jó adag önismeret és felebaráti szeretet. Segítek: ilyen nem nagyon van a tarsolyban, ellenben “kiváló időérzék” az igen. A kb. 5 perc várakozást már óriás szemforgatások közepette, fészkelődve éli meg a nyakát nyújtogatva és nem restell a köszönés helyett úgy indítani, hogy “már negyed órája bejött és senki nem szólt hozzá”.


Az első nagyobb nyelés megtörténik a részemről, hisz lehetetlenség ezt megszokni, de pontosan tudom, mire megy ki a játék, és már azt is látom rajta, hogy az első bekezdését fogalmazza a „rivjúban”. Mivel nem akarom sem az üzlet, sem a saját jó híremet kockára tenni, így fokozottabban próbálok odafigyelni rá. Valamikor a legjobb tudásom és a hely lehetőségei, kapacitása szerint sikerül is lehoznom egy olyan eredményt, ami kielégítő lehetne akárki számára, így joggal reménykedhetek, hogy talán neki is. Ilyenkor bizakodok, hogy megússzuk egy 4 csillaggal komment nélkül, mert a “küldetését” akkor is végig kell csinálnia, különben félő, hogy beledöglik (hisz ő eleve azért jött, hogy megtalálja a hely gyenge pontjait). Mégha minden jó is volt, akkor is ír az egyetlen negatívumról, hogy szerinte nem volt elég fény az asztalnál, vagy az általa, toronyóramű pontossággal behatárolt és elszenvedett 15 percről, mert az biztosan annyi volt, míg egyáltalán észrevették.

Annyira szeretném tudni, hogy miért okoz egyes embereknek örömet mindez? Akik veszik a fáradságot és időt arra, hogy átlagot rontsanak „márcsakazértis”. Eskü, nem arról beszélek, amikor valaki a felhígult munkaerőpiac melléktermékeként belerohan egy igazi szakbarbárba, vagy átverték a számlával, netán a hús „frissességében” lemászott a tányérról. Ezek valóban jogos sérelmek ahhoz, hogy az ember torkába csárdást járjon az epe a kifizetett pénzéért. És ezerből egyszer még az is előfordul, hogy a vezetőség akkora tahó, hogy esélytelen hozzájuk fordulni bizalommal, ha kifogásolnánk a kínált minőséget, ahelyett, hogy megsimogatnák vérző szívünket, esetenként még otrombán ki is oktatnak. Persze, én ebben az esetben is inkább azt mondom, hogy így alakult, levontam a konzekvenciát és nem megyek oda többet. De nem leszek attól jobb ember és több, hogy körmömszakadtáig hajtom az igazamat, nyálat fröcsögtetve, magamat pulyka módjára felfújva, hogy mindenáron kiharcoljak magamnak kedvezményt vagy egy meghívást. (Mert a normálisabb fajta vendéglátó ezt azonnal felajánlja.)

De az, amikor az illető, saját bosszantó szürkeségét ellensúlyozni kívánván úgy szeretne némi figyelmet kapni, hogy jogtalanul pocskondiáz, azt nem bírja az emésztőrendszerem feldolgozni. Főleg, ha a helyszínen meg lett adva neki a kellő törődés. Panaszát kezelték, kompenzálták, még háromszor megkérdezték tehetnek-e érte valamit, az arra vonatkozó kérdésre, miszerint rendben volt-e minden igennel válaszol. Ennek ellenére hazamegy, és tenyerét dörzsölve ír egy Háború és békét kommentben, csak azért, hogy mindenki őt sajnálja, mert elrontották az estéjét/ebédjét. A leírtak persze javarészt az ő agyszüleményei csupán. Netán nemtudásból fakadóan elkezd írásban főzni, jobban tudja milyen hozzávalók voltak az ételben, mint a séf, vagy nehezményezi, hogy a csirkesteaket nem lehetett médiumon kérni, vagy esetleg az aznap este egy másik véleményben dicsért ráknak szerinte döglött egér íze volt. Egyesek olyan felsorolásra is képesek, amiben megemlítik a hely négyzetméter adatait, vagy a szolgáltatott zene akadozását (kisebb netingadozás miatt).

Az is előfordul, hogy valaki fintorogva mutat rá egy hajszálra az ételben, de a jelenlévő személyzet láthatóan sötét színű hajjal rendelkezik, és az egyedüli, aki hosszú szőkével az ő maga, így egyértelmű, hogy ki a hunyó. Nem is csoda, hogy a vállalkozó és a személyzet még ha megfeszül, akkor sem tud mindenkinek megfelelni.

Sajnos, ha száz maximális pontszámot kapott értékékelés mellett, egy-két ilyen becsúszik, akkor a hely átlaga leromlik, a legtöbben pedig ez alapján döntik el, felkeressék-e a helyet, vagy sem. Persze aki nem a száz pozitívat nézi, hanem azt a három negatívat, az meg is érdemli a sorsát. Ha túlnyomó többségben inkább a rossz minősítések sorakoznak, az már valószínű, hogy olyan embereket is megihletett véleményformálásra, akik amúgy nem ebben lelik a gyönyört. De különbség van bizony egy valóban botrányos eset dokumentálása között és aközött, hogy valaki létrehoz egy kép nélküli profilt, amit csak és kizárólag arra használ, hogy annak rejtekében véleményeket írogasson és természetesen a kompenzálási kísérletekre sem válaszol. Na, az ilyeneket tudnám szemrebbenés nélkül kiállítani okulásképp valami forgalmas téren. Fel sem fogják, hogy mekkora kárt okoznak, vagy, hogy megbántanak embereket csak azért, hogy a saját jelentéktelenségükből két centit nőhessenek, de gerinc nélkül mondjuk elég nehéz. Ezek az emberek boldogtalanok, amiről szerintük mindenki más és a világ tehet.

A végletekig együtt érző tudok lenni, de néha elszakad a cérna, ahogy most is elszakadt és megírtam eme őket minősítő cikket. De azt hiszem, megérdemlik!

Amit pedig tanácsolhatok, az az, Kedves Megrögzött Véleményíró, hogy mielőtt bármit írsz a nagyvilágba, gondolkodj, tájékozódj, mérlegelj, ellenőrizd a hajszínedet, a hozzáértésedet, kompetenciádat egy olyan szférába, ahol látogatóként vagy jelen. De mindenekelőtt magadnak tedd fel a kérdést: neked mi bajod van magaddal és a világgal?


Ha pedig minden stimmel és nem bírod ki, hogy ne szólj be, tedd meg a helyszínen, érvekkel alátámasztva a problémát. Kívánom azt is, hogy engem találj meg mindezzel, mert én meg foglak hallgatni és megpróbálom széppé tenni az élményedet.


FORRÁS1000 Words Magazine author:Valentine
Előző cikkBábeli randevúk 4- A tiltott gyümölcs (második felvonás)
Következő cikkHogyan tovább?
Realista álmodozó, néha kíméletlen önmarcangoló, de még a pöcegödör mélyéről is képes észrevenni a bűz felett a fényt és a szivárványt, a következő pillanatban pedig főnixmadárként születik újra saját kis hamujából valami ékes poén kiséretében, amin a legnagyobbakat néha ő kacarászik meglehetősen nem törvénytisztelő módon. Az örök megosztó imádják, vagy gyűlölik, de közömbös soha nem lesz iránta senki. Látott világot, nyalogatta a habcsókfelhőket a mennyben, de a lábát is peelingeltette már a pokol tüzén, minthacsak szalonkát sütögetne. De míg nem pörgött le a film, addig is a köztes létben az ÉLETBEN maradna még, az ITT-ben és a MOST-ban, próbálja vàlasztékos, néha csak számára érthető barokkos körmondatokban okulásképp az utókornak megirni memoárjait, sziporkafelhőit, helyzetkomikumait, savazásait, ballépéseit, mindezt egy sajátos látószögből az emberiség szolgálatába állítva.. https://1000wordsmagazine.com/

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.