A Félelmek fiókja

A válásom során elkezdtem a lelki fiókokat kihúzni és válogatni…szelektálni. Ki vagyok én? Hol kezdődök én? Mi az, amit a másiktól “vettem át”? Hol vannak a határaim, az én, és az ő között? Kerestem a kérdéseimre a válaszokat, próbáltam a mozaikokból képet alkotni, hogy lépni tudjak egyet előre. Lótus írása.

0
396
A Félelmek fiókja
Csernus Imre könyveiben több olyat is olvastam, amiért a falhoz tudtam volna vágni az ebook readert. Valószínűleg azért, mert épp olyat olvastam, ami betalált. Időbe telt megemészteni és elfogadni. Egy mondat azonban több könyvében is vissza-visszatért hozzám.

“Mit nem tisztelsz bennem Drágám, avagy miért nem tudsz rám felnézni?” – ugyanis, ha ezt a kérdést megválaszolom, vagy épp Te kedves olvasó, akkor jó eséllyel megtalálod azt az emberi tulajdonságot, érzést, amit a másikban meglátsz magadról, mint egy tükörben.

Hiszen a párkapcsolat az egyben tükörkép is egymás felé.

Egy ilyen fiók húzogatás közben, megtaláltam ezt az érzést. Ez pedig a saját bizonytalanságom, gyávaságom, és félelmem. Nos, nekem ezzel kell dolgoznom, ezt kell a megfelelő fiókba tennem.

A következő történetek arról fognak szólni, hogy mikor, és milyen körülmények között féltem, vagy épp éreztem magam gyávának.

1983 szeptemberében születtem Budapesten, egy három gyerekes család középső gyermekeként.

1985: Sírok, fáj a fülem. Anyu ölel, próbál nyugtatni, elvisznek valahova…fura szag van. Szorítom a nyuszimat. Félek. Fehérköpenyes valaki hozzám akar nyúlni. Mond valamit, de nem értem. Üvöltök. Fáj. Lefognak. Sírok. Anyuéknak mondanak valamit. Haza megyünk, majd kicsit később újra vissza. Minden fehér a szobában, rácsos ágyak vannak bent. Több is. Más gyerekek is vannak. Betesznek az egyikbe. Megijedek. Idegen és hideg minden. Anyuék elmennek! Sírok.

A Félelmek fiókja

„Anya! Ne hagyj itt! Anya védj meg! Vigyetek magatokkal! Anyaaaaa!!!!”

Ott maradok. Szorítom a nyuszimat. Egyedül érzem magam. Sokat sírok. Sokszor álmomban is. Telik az idő, nem tudom milyen nap van. Kicsi vagyok még. Anyuék végre jönnek értem.

1985: Jól érzem magam. Mégis megint a fehérruhásokhoz megyünk. Ott maradok megint a rácsoságyban. Sírok. Hiányzik Anyu! Szorítom a nyuszimat.

A Félelmek fiókja

„Anyu hol vagy? Anyu mikor jössz?”

Állok a rácsos ágyban és kiabálok. Bejön valaki és rám szól:

„Ne sírj! Maradj csendben, különben felébreszted a többieket!”

1986: Beteg vagyok és náthás. Folyik az orrom, fáj a fülem. Anyu csillapítja a lázam. Megyünk megint valahova. Fehér minden a szobában, egy fém asztalon mindenféle bigyuszok vannak, és egy fura lámpa. Megijedek és Anyához bújok. Sírok. Apa megfog, szorosan. Kezem-lábam mozdítani sem tudom, fogják a fejemet is, közben a fülemet vizsgálják. Üvöltök, de nem használ. Gyenge vagyok és tehetetlen. Remegek a félelemtől. Szúrnak! Aúúú!

“Ne sírj! Nem fáj ez annyira!” – mondja egy ismeretlen. “Nem kell félni! Minden rendben van!”

1988: Oviba kell menni…megint. Nem akarok. Félek, hogy megint csúfolni fognak. Ott egyedül érzem magam. Senki sem játszik velem, félnek tőlem. Nem értem miért, hiszen ugyanolyan gyerek vagyok, mint ők, csak épp nincs hajam. Csúfolnak megint. Odamegyek az óvónénihez sírva, hogy bántottak.

“Nem kell emiatt sírni, nem nagy dolog. Egy ilyen nagy lánynak, mint Te NEM SZABAD sírnia!”

1989: Általános iskola. Anyu bejön velem az iskolába beszélni a tanítónénimmel. Nem hallom miről beszélnek, de Anya mondja otthon, hogy ha csúfolnak vagy bántanak akkor menjek a tanítónénihez. Csúfolnak. Fáj belül. Megyek a tanítónénihez aki így szól:

“Emiatt nem szabad félni és sírni! Ugyan már a sírás kicsiknek való! Mi vagy Te? Pólyásbaba?”

A következőnél már csak összeszorítom a számat, megverem az illetőt, földig tépem a hajánál fogva. Nyelem befelé a könnyeimet, és nem hagyom magam. Már nem szólok, tudom, hogy egyedül vagyok.

1991: Állok a kórházban az ablak előtt. Nézem az autókat, a Ferdinánd hidat a vasúti sínek felett, látom a sárga épületet a Lehel tértől nem messze. Anyu ott dolgozik, tudom már sokszor jártam nála. Gondolkozom, ha megszöknék a kórházból, akkor csak át kellene sétálnom a hídon, ott van a 12-es villamos végállomása, amivel haza tudok menni Rákospalotára, aztán végig sétálni a lakótelepen.  Végül maradok, túl gyáva vagyok megszökni.

Fáj a torkom a tegnapi műtéttől. Egyedül vagyok. Már tudom, anyuék MAJD jönnek. A kórteremben a fal melletti ágy az enyém. Mindenkihez jönnek látogatók, csak én vagyok egyedül. Hiányoznak a szüleim. Kimegyek a vacsorához, az egyik orvos szól, hogy a szüleim épp most telefonáltak. “Beszélhetek velük?” “Nem, már letették.” Beszaladok sírva az ágyamba és ölelem szorosan a nyuszimat. Bejön az egyik nővér és rám kiabál:

“NEM SZABAD SÍRNI! NEM KELL FÉLNED! HA ÍGY FOLYTATOD FELSZAKAD A SEB A TORKODBAN ÉS SOHASEM MÉSZ HAZA!”

 

Megint kórház. Nem értem minek kell bemennem, nem csinálnak semmit sem! Már csak ejtek egy pár könnyet, ölelem a nyuszimat, és tudom, MAJD jönnek értem. Telik az idő, hogy milyen nap van, nem tudom. Anyu nem jön. Apu sem. Egyszer csak meghallom a hangját és sírva, nevetve ugrok a nyakába. MAMA!!! Mama itt van és végre hazavisz!

A Félelmek fiókja

1992: Kiabál már megint. Félek amikor kiabál. Nem szeretem. Nem tudom mi a baja. Tegnap is kiabált, igaz tegnap ki is kaptunk. Eltört Anyu virágja. A nővérem elesett az ütéstől, én is. A szemetest is felborítottam. Az öcsém elbújt. Ő megúszta. Szerencsére.

Anya nincs itthon, dolgozik, és én félek. Nem akarok félni.

1995: Anyu külföldre ment. Apa vacsorát főz, viccelődünk. Tréfálkozunk. Aztán hirtelen kiabálni kezd, veszekszik velünk. Ülünk az asztalnál mind a hárman. Nem értem mi történt. Apa bejön az ebédlőbe, Vikit megragadja a torkánál, és a sarokban tartja. Az öcsém még kicsi, bénultan ül a széken. Hallom ahogy belül egy hang megszólal bennem:

“Kelj fel és csinálj valamit, mert rossz vége lesz!”

Nem tudom hogyan, de felálltam. Hideg volt a kezem és belül remegett mindenem. Féltem. Felálltam. Megfogtam Apu kezét, rám nézett, és mondtam valamit. Nem emlékszem mit. Aznap rettegve aludtam el a következő gondolatokkal a fejemben: “Anya mikor jössz haza? Anya ne hagyj minket egyedül ezzel!”

Ha egyáltalán azt alvásnak lehet nevezni, amikor szinte ugrásra készen állsz, hogy szükség esetén azonnal tudj reagálni.

1997: Elesek, majd röviddel később felállok, és nem emlékszem, hogy mi történt. Nem tudom irányítani a kezemet, néha kiesnek tárgyak a kezemből. Nem értem mi történik velem. Félek, hogy valami baj van. Anyunak szólok, elmegyünk orvoshoz. Már megszoktam, már nem sírok. Már tudom, hisz az első kérdésemre választ kaptam: “Be kell feküdnöm?” „Nem.” Kimondják a diagnózist, de a betegségtől nem félek. Maximum egy újabb amire adnak valami bogyót, és pont. Aztán közlik a tilos dolgokat. Minden olyan szerepel a listán, amit imádok csinálni. Úszni, biciklizni, egyedül sétálni. Megijesztenek, hogy a rohamok bármikor, bármilyen körülmények között előjöhetnek. Félek.

2001: Mama beteg, kórházban van. Bemegyek hozzá, furcsa szag van az intenzíven. Mindenfelé csövek és kábelek lógnak, gépek pittyegnek. Adok egy puszit neki, megfogom a kezét, rám néz, mond valamit de nem értem. Papírt kér, könnyes a szeme és sír.

Másnap ülök a rajztáblám előtt, amikor hirtelen elönt valami furcsa érzés. Zokogok. Értetlenül állok önmagam előtt, nem szoktam sírni. Már nem! Haza megyek, Papa sír. Nem kell szólniuk, már tudom. Elment. Mennie kellett. Hiányzik, és hiányozni fog.

Később gyakran kimentem hozzá egyedül, amikor úgy éreztem mennem kell. Már nem volt gond egyedül lenni. Sőt kifejezetten jól esett néha hallani a gondolataimat.

2008: Megszületett az első kisfiam. Sok mindenre felkészítettek, de a szülés utáni hormonok bombájára nem. Ahogy arra sem, hogy mi az a szülés utáni depresszió. Otthon voltunk kettesben, Apuka már visszament dolgozni. Féltem, hogy nem tudom ellátni. Féltem, hogy hogyan fogom levinni a babakocsit vele sétálni. Féltem, hogy ….

2016: A második kisfiam is világra jött. Napközben minden szuper, Apuka itthon van, és számíthatok rá, ha segítségre van szükségem. De jön az éjszaka, és neki mennie kell dolgozni. Kavarogtak bennem az érzések: “Bakker! Egyedül vagyok! Nem szabad félni, mert, ha én félek, akkor ők is félni fognak. Nem pánikolhatok, mert ők is bepánikolnak. El KELL tudnom látni őket.” Tudom, tudom még csak most született a kicsi, de az Apukájuk éjszaka dolgozik. Nem hagyhatom cserben azzal, hogy ráhagyok mindent. És féltem, hogy el tudom-e látni őket.  Aztán kompenzálni kezdtem, és hirtelen meg akartam oldani mindent. Leginkább a bizonytalanságomon úrrá lenni, és nem félni.

Féltem beismerni, hogy félek. Féltem megélni a félelmemet úgy igazán. Kompenzáltam, és irányítani akartam mindent, azért, hogy ne kelljen félnem. Féltem a félelemtől.

A Félelmek fiókja

Miután rendet raktam a Félelmeim fiókjában, és mindent a megfelelő fakkba pakoltam, kicsit jobb. Már nem remegek, és a kezem sem hideg.

Ülök a laptop előtt, és azon gondolkozom, vajon most ebben a percben, van-e bennem félelem, bizonytalanság, gyávaság? Nem, azt hiszem nincs. Most nincs. A gyerekek már alszanak, és én egyedül vagyok, megint. Mára már megküzdöttem velük. Ezek azonban olyan emberi vonások, amikkel mindennap meg kell küzdeni, vagy így, vagy úgy.

Mondjuk ki, amiket érzünk. Mutassuk meg, ami bennünk van.

Bár akár el is fojthatjuk, szőnyeg alá is söpörhetjük, vagy kompenzálhatunk, ahogy tettem én is, és valószínűleg teszik azt sokan. Azonban ezzel nincs megoldva. Igaz egyformák sem vagyunk…szóval mindenki tegyen saját belátása szerint.

Másnap ülök a rajztáblám előtt, amikor hirtelen elönt valami furcsa érzés. Zokogok. Értetlenül állok önmagam előtt, nem szoktam sírni. Már nem! Haza megyek, Papa sír. Nem kell szólniuk, már tudom. Elment. Mennie kellett. Hiányzik, és hiányozni fog.
Advertisement

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..