Irány Melbourne-avagy a kijutás viszontagságai…

Ausztrália sokak számára bakancslistás hely, ahova szerzőnk, ViKiru történetein keresztül juthatunk el. A ködös Albionból három gyermekkel indultak útnak Melbourne felé, és már a kezdet is sok kalandot tartogatott számukra, de a folytatás még csak ezután következik…Unatkozni nem fogunk, ez biztos, és majd megtudjuk, lesz-e a végén „Happy End…" (1. rész)

1
436
Irány Melbourne-avagy a kijutás viszontagságai…
Ausztrália mindig is elképesztően távolinak tűnt – és tűnik most is, annak ellenére, hogy másfél évet éltünk ott. Kalandjaink még 2015 novemberében kezdődtek, amikor férjem kapott egy e-mailt, majd pár nap múlva egy éjféli telefonhívást Melbourne-ből. Az interjú sikeres volt, és egy féléves állásajánlattal járt, ami később először megduplázódott, majd megtriplázódott.

Ha azt mondom, hogy egy Tbc-s, törzskönyv nélküli, háromlábú macskának könnyebb papírokat intézni az Egyesült Államokba, akkor nem túlzok. Hitelkártyánkat hamar leszippantották, a kétnapos rendszerességgel érkező újabb és újabb hivatalos iratigények. A legviccesebb az egészben, hogy sem rólam, sem a gyerekekről nem kérdeztek semmit.

Irány Melbourne-avagy a kijutás viszontagságai…Ami megtépázta az idegeinket, azonban nem is ez volt, hanem az időzítés. A vízum volt az utolsó lépcsőfok, ami a kamarai engedélyeken függött. Ott azonban fennakadtak férjem nyelvtudásán. Igaz, hogy hat éve végezte ugyanazt a munkát Angliában – szintén angolul – de ezt vitatták a leghosszabban, és minden egy hivatalnok jó vagy rosszindulatán függött. Az utolsó napokban azonban megesett a szíve a férjemen és aláírta a papírokat. Ekkor azonban már csak pár nap volt hátra az utazásig. A repülőjegyek megvoltak – a China Southern Airlines-nál – péntek estére. Csütörtök este ültünk a számítógép előtt, és vártunk. Végül pénteken hajnalban, ami akkor már péntek délután volt Ausztráliában, megkaptuk a vízumot. Úgy képzelem el, hogy a hivatalban meghagyták “John-nak”, a takarítónak, hogy nyomjon már egy entert és küldje tovább nekünk a papírokat mikor végzett a felmosással. Gyerekekkel semmiképpen sem indultunk volna el a bolygónk másik oldalára, várni a vízumra a reptéren Melbourne-ben, ki tudja meddig.

Hat Angliában eltöltött év után nehéz szívvel mentünk a reptérre. Ambivalens érzések lettek úrrá rajtunk. Az egyik oldalon vártak minket egy új ország, egy új földrész kihívásai.

A másik oldalon viszont az első igazi otthonunkat adtuk fel, ahol a fiúnk már évek óta ugyanannak az osztálynak volt a vezérürüje, és ahol a két lányunk született. Már előre hiányoztak a mindennapok apróságai, amikor tudod, hogy hol keresd a prézlit a Tesco -ban, meg tudod, hogy mustárt csak a lengyel boltban érdemes venni, mert vagy kileheled a lelked a dijoni vagy az angol mustár megkóstolása után, vagy kiráz a hideg az amerikai mustár édeskés mellékízétől. Azt sem tudtuk, mennyiből fogunk élni, illetve, hogy mennyire olcsó vagy drága az élet Melbourne-ben. Erről majd később részletesebben is írok.

Megérkeztünk a reptérre – két felnőtt, három gyerek, hét nagy bőrönd, öt kézipoggyász – ahol persze kiderült, hogy az én vízumomon egy számjegy nem stimmel. Visszatekintve az elmúlt tizenegy évre, nem is én lennék, ha nem nálam lett volna hibás a rendszer. Ekkor félreállítottak minket, és kb. egy órás telefonálás után tisztázták az ügyet az ausztrálokkal. Felszállhattunk.

Irány Melbourne-avagy a kijutás viszontagságai…Az első felvonás London és Guangzhou között szinte észrevétlenül elrepült – szó szerint – velünk. A gép kényelmes volt, a legkisebb lányunk a lábunknál aludta végig szinte az egész utat, mert a falra felszerelt, erre a célra kialakított fém vályúból térdben kilógott. Ezt szerencsére a légiutas kísérők nem vették észre. A fiúnkat az utazás ideje alatt teljesen lekötötte a nem kis mennyiségű mesefilm, amiből meglepően nagy választék volt. Arra számítottunk, hogy tele lesznek kínai filmekkel, és az egész út alatt Jackie Chan és a Repülő tőrök klánjához hasonló nyalánkságokat kell néznünk, de el kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam. A menü persze kínai volt, ami nekünk ízlett, viszont a gyerekeket csupán az Angliában vásárolt chipsszel tudtuk életben tartani.

Az olcsó kínai repjegy azzal járt, hogy el kellett töltenünk egy éjszakát – összesen 15 órát Guangzhou-ban.

Nem túl nagy város: 11 és fél milliós, vonzáskörzettel egy kicsivel több mint 44 millió lakossal. Bár foglaltunk szállást, de végül úgy döntöttünk – amiről egyébként csak ott szereztünk tudomást – hogy a repülőgép társaság által biztosított szállást választjuk.

Mielőtt még elmesélném guangzhou-i kalandunkat, be kell számolnom az elképesztő katonai jelenlétről a reptéren. Mindenfelé egyenruhás embereket lehetett látni. A férfiaknál fegyverek, a nők rózsaszínű szalaggal átkötve, mint a Miss China választáson.  Angolul nagyon kevesen beszéltek, és azok is csak alapszavakat értettek. Itt szembesültünk azzal a ténnyel, amiről egy ‘Stand up’ humorista is beszélt már: “ha 20 cm-nél több helyet hagysz sorban állás közben, akkor te nem sorban állsz hanem bámészkodsz, és egy komplett kínai család betolat eléd”. Azután amikor sorra kerülsz az információnál álló nem túl hosszú, csak 100 méteres sor után és éppen segítségért esedezel a ‘Can I help you?’ névtáblát viselő hivatalnoknál, (aki hozzátenném összesen annyit beszél/tud angolul, mint ami a tábláján szerepel) akkor egy kínai hobbit beáll eléd és elkezd egy beszélgetést kínaiul, amire persze a megzavart agyú hivatalnok szívesebben válaszol. Egy ilyen alkalommal a troll méretű férjem odébb rakta a betolkodót, aki még távozásunk után is hosszan pislogott utánunk.

folytatjuk…

Irány Melbourne-avagy a kijutás viszontagságai…

Advertisement
Előző cikkÍzek, imák, szerelmek, a napsütötte olasz földön…
Következő cikkMeg lehet őrülni, de nem érdemes…
Mivel nem szokásom a köntörfalazás, egyszerűen csak belevágok a közepébe. 37 vagyok és a férjemmel, illetve három gyermekünkkel élek már hét éve Angliában. Szenvedélyünk az utazás, és kisebb (másfél éves) kitérőt tettünk Ausztráliába, ahonnan pár hónapja költöztünk vissza Dél-Walesbe. Mindennapjaimat a családom körüli számtalan teendőm teszi ki. Három gyerek végtelen türelmet és figyelmet igényel, és olyan jó néha nem csak anyukának lenni. Ha éppen nem a gyerekek után rohanok, próbálom magamat is kiélni, ezért, és kedves régi ismerősöm, aki egyben a főszerkesztőnk is, kérésére vágtam bele az írásba. Korábban nem csináltam ilyet, szóval kérlek ne ítéljetek el túl elhamarkodottan! Magyarországon gyermekszakápolóként dolgoztam hosszú éveken át, közben végeztem el a tanítóképző főiskolát. Mindig szerettem gyerekekkel foglalkozni. Sajnos Angliában nem tudtam kamatoztatni tudásomat, erre először Melbourne-ben volt lehetőségem, ahol másfél évig tanítottam differenciált oktatásban hat és tíz év közötti gyerekeket a helyi magyar iskolában. Elsődleges célom a külföldön élő gyerekek megismertetése volt és ma is az, magyar nyelvünk szépségeivel. Tisztelem azokat a szülőket, akik veszik a fáradságot, és erőfeszítéseket tesznek azért, hogy gyermekeik ne felejtsék el honnan is jöttek. Még ha az élet, vagy hívjuk akármi másnak is, arra késztetett minket, hogy elhagyjuk hazánkat. A családom és persze a tanítás mellett, a harmadik szenvedélyem az utazás, túrázás. Amikor csak lehetőségünk van rá, még ha a nap nem is dugja ki a fejét a ködös Albionban túl gyakran, minket nem tarthat vissza egy kis eső, máris bakancsot húzunk és elindulunk felfedezni új otthonunkat. Azért írom, hogy ’új’, mert Wales, most épp a legfrissebb otthonunk. Viszont az, hogy milyen kaland vár még ránk, az a jövő titka. A cikkeimet Ausztráliáról és annak szépségeiről fogom írni, ahogy mi, népes családommal átéltük azt. Remélem ti is találtok benne sok mulatságos rész, és azt is, hogy sikerül úgy átadnom az általunk átélt kalandokat, mintha kicsit ti is velünk lettetek volna. Köszönöm, hogy szántál pár percet arra, hogy kicsit megismerj engem ezen a parányi bemutatkozáson keresztül.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.