Szoptatás, elválasztás- tanácsok és tapasztalatok

Három gyermek anyukája ViKiru, aki személyes tapasztalatain keresztül mutatja meg, hogy milyen úton jutott el a szoptatástól az elválasztásig. Szerzőnk történetén keresztül hasznos tanácsokkal is gazdagodhatnak a hasonló cipőben járó anyukák.

0
322
Szoptatás, elválasztás- tanácsok és tapasztalatok
Három gyermek anyukája vagyok. Azt kell mondanom az elmúlt tíz év alatt szoptattam, pelenkáztam, ringattam és néha sírtam eleget.

Igazából ami számomra aktuális most az az elválasztás, erről szeretnék írni, de nem akarom a szoptatásos részt sem átugrani egy gondolatjellel csupán.

Sajnos a két idősebbel nem volt olyan sikerélményem a szoptatás terén, mint a legkisebbel, aki nemrég töltötte be a hármat.

A nagyobbak a 42. hétre születtek, és mindketten túl a négy kilón. A szülések után a testemnek nem volt elég ideje kellő mennyiségű tejet termelni számukra, nekik pedig türelmük nem volt kivárni, hogy ontsam magamból a „lőrét”.

Utólag visszatekintve lehet nem voltam elég kitartó a szoptatásnál, nem bírtam hallgatni a sírásukat, vagy egész egyszerűen kimerített, hogy szinte tíz-húsz percenként mellre tegyem őket, így hamar (a védőnő javaslatára is) a pótlást választottam.

Ez nem volt egy egyszerű döntés. Gyermekszakápolóként újszülött osztályon dolgoztam sok-sok évvel ezelőtt, mielőtt a tanítói pályára átlovagoltam volna. Nagyon sok „friss” anyukának segítettem a szoptatás elkezdésében, a fejésben és tanácsadással is. Ezzel a háttérrel még nagyobb kudarcnak éreztem, hogy a saját babáimnak nem tudok a kedvükre tenni. A gyerekeim a tápszert hamar megszokták, persze hiszen könnyebben jutottak hozzá, nem kellett szinte semmit melózni érte, ezért a tejem szépen lassan elapadt, kb. félévig tudtam a nagyokat szoptatni.  

Aztán túl a 35-dik évemen egy meglepetés harmadik érkezett a családunkba, aki kicsit korábban a vártnál és jóval kisebb súllyal az elődeinél robbant be az életünkbe. Ezúttal sokkal nagyobb türelemmel, kitartással álltam a dologhoz, és mivel a kis meglepi csomag megelégedett a három óránkénti pár milliliteres mennyiséggel, így jól működtünk együtt ezidáig. Na jó, azt nem mondom, hogy a három év alatt nem mentem át élő halottba teljesen a szoptatás, a többi tesó gondozása-ellátása mellett. Amikor a vécén egyedül eltöltött pár perc már csak illúzió marad. A kádban való fürdésről már régen lemondtam, lévén egy pillanatra csuktam le a szemeimet a legutolsó próbálkozás alkalmával, és mire kinyitottam a „gubóimat” még ketten ültek mellettem a habokban. Nem. Nem a férjem lepett meg huncutul.

Mindent összevetve, ezek színesítik a napjaimat és abszolút nem unatkozom.

 De, tavaly két év és négy hónap szoptatás után, nyáron úgy döntöttem elég a zombi életből és az összefogott lófarokból, a mackónacis, babakocsit toló anyukából. Nőnek akarok újra kinézni és annak akarom újra érezni magamat. A szoptatás és a terhesség alatt felcsúszott kilók úgy ragaszkodtak hozzám, mit hűtőmágnes a hűtőajtóhoz. Mivel a szoptatás ideje alatt nem javallott diétázni, ezért kisebbfajta fehér bálnaként virítottam a Balaton parton tavaly nyáron. Mindig irigykedtem a barátnőimre és az ismerőseimre, akik a szoptatás alatt visszafogytak a régi súlyukra. Azt gondoltam, hogy bennem van a hiba.

 Az én agyam folyton azt a jelet küldte a testemnek, hogy: – Egyél, egyél…, mert kell a kalória a tejbe.

 Tavaly nyáron költöztünk új helyre. A gyerekeket a nagyszülőkre bíztuk, hogy új lakást, új iskolát, új háziorvost stb. keressünk, mire szeptemberben hazamegyünk értük. Ezen felbuzdulva elérkezettnek láttam az időt, hogy két év és négy hónap nonstop szoptatás után, elválaszam a kicsit. Ő, az első tőlem távol töltött éjszaka alatt kétszer ébredt fel, és keresett, de azután már végig aludta az éjszakákat. Ellenben velem, aki felsírtam akárhányszor egyik oldalamról a másikra fordultam álmomban. Fejni csak keveset fejtem, hogy elapadjon a tejem és minél kevesebb stimuláció érje a melleimet. Ez igen fájdalmas és kellemetlen volt.

Amikor haza mentünk a gyerekekért, a kisebbik azért bepróbálkozott, ezért úgy döntöttem, hogy még csak egy szobában sem alszom vele, hogy ne legyen meg a kísértés. A férjem hősiesen két éjszakán át sétált vele, ringatta, kamuzott neki, hogy a boltba mentem (hajnali 2:38-kor), de a harmadik éjszaka mindketten kapituláltunk. A kicsi pedig kábultra szívta magát tejjel, és másnap délig aludt édes mámorban. Ezen a ponton elnapoltam az elválasztást. Egészen mostanáig, amikor is tele lett a padlás az olyasfajta megjegyzésekkel, hogy: – „Ha elkezdi az iskolát a szünetbe majd beszaladsz a suliba, hogy megszoptasd?” és hasonlókkal. De nem csak ennek hatására vettem újra elő a témát. Úgy gondoltam, talán háromévesen a gyerek már jobban megérti miért is történik ez. Azt is elég nehéz volt korábban megértetni vele, hogy igen, míg egészen kicsike volt addig lehetett nyilvános helyeken – a megfelelő körülmények között persze (erre kialakított szoptatós szobákban, szoptatós kendő segítségével) – szopizni. Most, hogy már jár-kel, beszél, szobatiszta miért nem kaphatja elő a “büfét” ott, és akkor amikor csak akarja. Az igény szerinti szoptatás “hátránya” direkt idézőjellel írva, hiszen a szoptatás soha nem válik a gyermekünk hátrányára csakis az előnyére.

Visszakanyarodva az elválasztáshoz. Négy hete kezdtük/kezdtem. Nem egyszerű, nem könnyű. Viszont most kemény bennem az elhatározás. A lányom lassan, de biztosan megbékél a helyzettel. Sokat beszélgetek vele erről, és türelmesen kezelem, ha olykor hisztiig fajul a követelés. Jól bevált módszer nálunk, hogy elterelem a figyelmét olyan étellel, amit szeret a szopizás helyett, játszani csalogatom, vagy csak egyszerűen megcsiklandozom, megdögönyözöm kicsit. Az elválasztás egyik hátulütője, hogy elkezdte rágni a körmeit, így pótolván az oralitást, de ezt idővel elhagyják a gyerekek, és nem egyedi probléma ilyenkor.

Az éjszakák azok a legnehezebbek. Mindig úgy aludt el eddig, hogy hozzám bújva szopizott, talán ezt volt a legnehezebb elengednie. Nem tudok olyan szigorú lenni, mint amennyire szeretném, és néha, nagyon néha, megengedem, hogy kicsit összebújjunk újra egy röpke szopizásra. Az elmúlt egy hónapban ezek az alkalmak megritkultak. Ez kicsit el is szomorít, hiszen nekem is le kell mondanom ezáltal az extra időnkről kettesben. Az elválasztás az anyának éppen olyan nehéz, mint a gyereknek. Viszont sokkal több idő jut magamra, és már be tudom szárítani a hajamat, és egy laza smink is belefér mielőtt emberek közé megyek.

Visszatekintve nagyon örülök, hogy sikerült.

Belenézek azokba a csodás kékeszöld szemekbe, és azt gondolom: – Megérte. Minden pillanata megérte.

FORRÁS1000 Words Magazine author: ViKiru
Előző cikkSzüleink felnőtt szemmel – avagy rájönni, ők is emberek
Következő cikk10 tipp, hogy megtaláld a Neked való darabot
Mivel nem szokásom a köntörfalazás, egyszerűen csak belevágok a közepébe. 37 vagyok és a férjemmel, illetve három gyermekünkkel élek már hét éve Angliában. Szenvedélyünk az utazás, és kisebb (másfél éves) kitérőt tettünk Ausztráliába, ahonnan pár hónapja költöztünk vissza Dél-Walesbe. Mindennapjaimat a családom körüli számtalan teendőm teszi ki. Három gyerek végtelen türelmet és figyelmet igényel, és olyan jó néha nem csak anyukának lenni. Ha éppen nem a gyerekek után rohanok, próbálom magamat is kiélni, ezért, és kedves régi ismerősöm, aki egyben a főszerkesztőnk is, kérésére vágtam bele az írásba. Korábban nem csináltam ilyet, szóval kérlek ne ítéljetek el túl elhamarkodottan! Magyarországon gyermekszakápolóként dolgoztam hosszú éveken át, közben végeztem el a tanítóképző főiskolát. Mindig szerettem gyerekekkel foglalkozni. Sajnos Angliában nem tudtam kamatoztatni tudásomat, erre először Melbourne-ben volt lehetőségem, ahol másfél évig tanítottam differenciált oktatásban hat és tíz év közötti gyerekeket a helyi magyar iskolában. Elsődleges célom a külföldön élő gyerekek megismertetése volt és ma is az, magyar nyelvünk szépségeivel. Tisztelem azokat a szülőket, akik veszik a fáradságot, és erőfeszítéseket tesznek azért, hogy gyermekeik ne felejtsék el honnan is jöttek. Még ha az élet, vagy hívjuk akármi másnak is, arra késztetett minket, hogy elhagyjuk hazánkat. A családom és persze a tanítás mellett, a harmadik szenvedélyem az utazás, túrázás. Amikor csak lehetőségünk van rá, még ha a nap nem is dugja ki a fejét a ködös Albionban túl gyakran, minket nem tarthat vissza egy kis eső, máris bakancsot húzunk és elindulunk felfedezni új otthonunkat. Azért írom, hogy ’új’, mert Wales, most épp a legfrissebb otthonunk. Viszont az, hogy milyen kaland vár még ránk, az a jövő titka. A cikkeimet Ausztráliáról és annak szépségeiről fogom írni, ahogy mi, népes családommal átéltük azt. Remélem ti is találtok benne sok mulatságos rész, és azt is, hogy sikerül úgy átadnom az általunk átélt kalandokat, mintha kicsit ti is velünk lettetek volna. Köszönöm, hogy szántál pár percet arra, hogy kicsit megismerj engem ezen a parányi bemutatkozáson keresztül.

Leave a Review

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.