Rend a lelke…

Rend a lelke...
Itt állok a valaha volt vendégszobában, és csak ostobán bámulok az elém táruló látványra. A berendezés a legszükségesebbekre korlátozódik: egy kinyitható kanapé, egy asztal és egy tükör. Utóbbi még kilátszik. A többit csak sejtem az évek alatt már mindent megélt, ezért akár lelkemet melengetőnek is gondolható gyerekruhák mára cirka másfél megatonnát elérő halma alatt. Mert, ugye, valahol ott lapul az a családi ereklyévé avanzsálódott, pszichedelikus mintázatú rugdalózó, amit anno sógorném kapott a külhonba disszidált rokonyoktól, Krisztus előtt hatvannégyben, a messzi Kanadából, vagy az a diszkréten spenótmintás póló, amit elsőszülöttemnek tartottam meg memoárnak azon okból, hogy ha később megfertőzi az alattomos zöldségundor, tárgyi bizonyítékkal szolgálhassak, hogy mindez csak a (nem túl) szimpatikus idegrendszer csalárd műve, tehát patyolattiszta lelkiismerettel tehetem a jégkrémet a főzelékfalás tétjéül.

Közben beljebb jutok, középtájra verekszem magam, és mint a kiskakas a szemétdombon, kotorászok, de csak fél pár zoknik, zsigerből gyűlölt pártedlik kerülnek elő.Felsejlik életem első ruhavására, amikor túladni kívánván a már zsírparéjként szaporodó bababurkolatokon. Két nap és két éjszaka rendeztem tárolóalkalmatosságokba a már a legkisebbre is szűkös darabokat, szembogaram helyén, mint Dagobert bácsinak, villogó-aranyló dollárjelekkel dörzsöltem a tenyeremet, hogy most aztán bankot robbantok, pakoljatok, gyerekek, végállomás Bali! Nem, nem jutottunk el a kemény két és fél fontnyi bevételből, még a közeli járdaszigetre sem, a sötét tónus a kezemen csak a tegnapi festés levakarhatatlan emléke. Próbálok logisztikázni, méret szerint, vagy inkább funkció alapján, esetleg… Lehetetlen.

Ezer szóval, ezer gondolat

Amire azt írják, hogy három hónaposokra való, egy évesen még nem nőtt bele.

A másik meg már újszülöttként feszült. A nadrághoz pulcsi van, akkor azt most külön? De az egyik kicsi, a másik nagy… Hát méregesse, akinek hat anyja van!

Tegyük fel az Ebayre! Fotó egyenként, aztán búvárfelszereléssel merülhetek alá a halomba kutatni a szerencsés darabot, ha megveszik. Ötven pennyért. Becsomagolni, postára rohangálni… Bár hivatalos, papíralapú bizonyítékom van róla, hogy hülye vagyok a matekhoz, számításaim szerint úgy az első mély ráncok megjelenésével egyidőben végeznék a feladattal.

Persze el is ajándékozhatnám, ennyi adománnyal garantáltan elsőosztályú helyet kapnék a menyországba induló járatra, ingyen wifivel, de legalábbis pezsgőt, tálcán, de a ‘vagy felbukkanok, vagy nem’ jelentkezők hada olyan, mint a zsiráf: szép, szép, de nekem, köszi, nincs rá szükségem.

Ezer szóval, ezer gondolat

Tehát változatlanul itt ténfergek, térdig a színes kölökkelmében, és képzeletemben benzineskannák meg öngyújtók repkednek.

Aztán villámcsapásként ér a megváltó ötlet. Ez az, végre megoldódott, az anyai zsenialitás utat tört a destruktív képzelgések rengetegében! Ronaldót megszégyenítő rúgásokkal helyet török, a sarokban felcsapom a harmadik, szintén használaton kívüli utazóágyat, és az utolsó grammig mind az ötvenkét és fél kilómat bevetve, belegyömöszölöm az egész istenverte kuplerájt. Mindet! Aztán a terítőt, amit az ebédlőasztal ünnepi burkolatának szántunk (aztán hamar ráébredtünk, hogy három gyerekkel a legjobb esetben is csak a káosz terjedését jelentékeny mértékben elősegítő eszköz válhatna belőle), mint Tarzan az ágyékkötőjét, ápol és eltakar célzatú bevonatnak használom a kiságynyira redukált lomtár tetejére. Tadam! Szinte szép!

Rend a lelke...

Kész szerencse, hogy időben elkészült, így még pont odaérek a gyerekruha vásárba, a kicsinek kell egy új kabát, kezd hűvösre váltani az idő…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here